Elköltöztünk: filmdroid.hu
Red Tails
2012.07.09. 21:20 9 komment
Ez az első irományom, ennek tudatában olvassátok! Remélem, tetszeni fog - walter sobchak
Ezen az oldalon láttam először a Red Tails trailerét, és rögtön tudtam, hogy ezt a filmet látnom kell. A történelem mindig is érdekelt, főleg a második világháborúé, az Amerikában egészen a közelmúltig jelen lévő, államilag is legitimnek tartott faji szegregáció pedig önmagában több oldalas téma lehetne.
A Vörösfarkúak, vagy némileg hivatalosabb nevükön a „Tuskegee Airmen”, volt a világon az első repülőszázad, amelynek színesbőrű tagjai voltak. Tuskegee egyébként a pilóták alabamai kiképzőközpontja volt, innen kapták a nevüket. Fontos megjegyezni mindenekelőtt, hogy a faji előítéletektől sújtott, háború előtti USA-ban az, hogy egy néger üljön egy repülőgép botkormánya mögé, még viccnek is jó volt. Noha a rabszolgaságot már 70 éve eltörölték, az legtöbb amerikainak – kiváltképp a déli államokban élőknek – a színesbőrűek még mindig szolganépnek számítottak, ezért akkoriban ezek az emberek nem is kaphattak komolyabb munkát, tovább erősítve ezt a közvélekedést. Sok helyen mindennaposak voltak a lincselések, fekete családok által lakott házak felgyújtása, és mivel a legtöbb rendőr a négereket szintén nem tekintette embernek, ezekből az esetekből soha nem lett komolyabb botrány. A háború idejére azonban ez némileg változott, ugyanis egy mozgalomnak sikerült elérnie, hogy a légierőhöz néger újoncokat is felvegyenek. A pilóták toborzása 1941 márciusában indult, majd a frissen kiképzett repülősöket 1943 júliusában a nemrég elfoglalt Szicíliába küldték. Az első bevetések 1944-ben indultak, és a fekete pilóták hihetetlen eredményeket értek el. Egy idő után annyira elismerték őket, hogy a bombázók személyzete sokszor kifejezetten kérte, hogy a bevetésre a „Vörösfarkúak” kísérjék el őket. Az itt szolgáló feketéknek sikerült kivívniuk fehérbőrű társaik tiszteletét, de a hadseregben amúgy erős rasszista hangulat uralkodott. A mintegy 1000 pilótából 98-an vesztették életüket, vagy kerültek hadifogságba a háború végéig. A háború utáni szegregáció szintén nem kedvezett a frontról hazatérő feketéknek, ennek ellenére sokan a repülésnél maradtak, nem kevesen később kimagasló eredményeket értek el.
George Lucas már 1988-ban szerette volna ezt a valóban mozivászonért kiáltó történetet megfilmesíteni. Eredetileg egy háromrészes filmeposzt tervezett belőle, és az első bemutatót 1992-re tették. A főszerepre akkor Samuel L. Jacksont kérték fel, de ő – bár tetszett neki a forgatókönyv – végül nemet mondott. A film előkészületei aztán csak sokkal később, 2009-ben kezdődtek meg. A szereplőgárda tagjai még egy – az eredeti pilóták kiképzéséhez hasonló – tábort is megjártak, illetve valódi P-51-es vadászgépeken is repültek, melyekről a készült felvételeket később a filmben is felhasználták. A film szakértői a Tuskegee-i osztag pilótái voltak. George Lucas a saját pénzéből fedezte a Red Tails 58 millió dolláros költségvetését, sőt a 35 millióba kerülő reklámozást is teljes egészében ő állta. Ennek oka nagyon érdekes, Lucas a film bemutatása után azt mondta, hogy a nagy hollywood-i stúdiók nem vállalták egy olyan film finanszírozását, amelynek „csak fekete főszereplői vannak” és nem tartalmaz „fehérbőrű pozitív karaktereket”. Ironikus nem?
A filmet már vagy 2 hónapja láttam, és mivel annyira vártam, tudtam, hogy erről kritikát fogok írni, akármilyen is lesz. Bár a Sucker Punch óta óvatosan „várom” a jó trailerrel kecsegtető alkotásokat, George Lucas neve miatt azért bizakodtam. De sajnos megint csalódnom kellett.
A Red Tails ugyan tényleg a Vörösfarkúakról szól, ezen kívül nem sokat lehet róla elmondani; szólhatna bármilyen más csapatról. A kötelező elemeket felmondja a film, van benne szerelem, fajgyűlölet, nácik és halál is, remélem ezzel nem rontottam el senkinek az örömét. A karakterek egydimenziósak, felejthetőek, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy ha nem szerepelt volna benne az amúgy faji szegregációt bemutató filmekben „jártas” Cuba Gooding Jr. (Férfibecsület) és Terrance Howard (Hart háborúja), senkire nem emlékeznék a gárdából, és nem azért, mert a többi szereplő színész még nem igazán szerepelt komolyabb filmben.
Annak ellenére, hogy elvileg egy második világháborús repülőosztag életét mutatja be, mégis néhol olyan érzésem volt, mintha egy mesét néztem volna. A pilóták szinte sérthetetlenek, a legkomolyabb légi csatából is kijönnek legfeljebb néhány golyó ütötte lyukkal. A repülőgépekért rajongó emberként értetlenül álltam az előtt a jelenet előtt, amikor a főszereplők a II. vh legrettegettebb német repülőgépével, a sugárhajtású Messerschmitt Me-262-essel is szinte gond nélkül elbánnak, jóval régebbi gépeikkel gyakorlatilag lesprintelik az akkor szupermodernnek számító ellenfelet. A film további problémája, hogy hiányzik egy karakteres ellenfél. Ez azért is duplán bosszantó, mert magában a fekete pilóták történetében csak úgy hemzsegnek az ellenfelek, a leküzdendő akadályok, mondhatni csak azok vannak. Kihegyezhették volna a sztorit a vaskalapos katonai vezetőkre, a fajgyűlölő fehér pilótákra, a duplán fajgyűlölő, a néger repülősöket halmozottan lenéző nácikra. Ugyan a történet során mindháromból kapunk egy kicsit, a több jelenetben is feltűnő német ászpilótát például nem ismerjük meg annyira, hogy tisztelni vagy kellőképpen utálni lehessen, karaktere csak egy sablon náci figura, amely akár egy II. világháborús amerikai propagandafilmben is elmenne. Vannak halovány konfliktusok a katonai vezetéssel, illetve a többi pilótával, de ezek nem maradnak emlékezetesek, csak úgy megoldódnak, mintha csak egy arcade-játék következő szintjére lépnénk. A filmben megjelenített szerelmi szál – ami az egyik néger pilóta, és egy szicíliai nő között szövődik, és elméletileg a „szerelem nem ismer bőrszínt” című mondás bizonyítása lenne a célja – abszolút kiszámítható, és ilyen formában felesleges, vagy ki kellett volna hagyni, vagy jobban kidolgozni, sőt ha a Lucas által vizionált trilógia megszületik, annak az egyik része szólhatott volna erről, mert ez külön filmet érdemelne. Így viszont annyiból áll, hogy a fekete pilóta mond egy-két szót olaszul, a nőnek tetszik, összejönnek, a lány családjának ezzel pedig semmi gondja, minden OK. Hát…
Cuba Gooding Jr. és Terrence Howard alakításával nincs különösebb probléma, véleményem szerint hozzák a hasonló témát boncolgató alkotásokból már megismert formájukat. Gooding nem adja fel, akárcsak a Férfibecsületben, Howard pedig lelkesítő beszédet tart a fekete pilótáknak (a sportfilmekből ismert együtt skandálás a trailerbe nagyon illett, itt a filmben már kicsit erőltetettnek tűnt), szerintem ő konkrétan még az egyenruháját is a Hart háborújából hozta át. Csak azt nem értem, hogy a Vasember 2-ben már nem szerepelt, mert állítólag túl sokat, egyes források szerint még Robert Downey Jr.-nál is többet kért, ebbe a viszonylag kisebb költségvetésű filmbe meg belefért. Most nem néztem utána annak, hogy mennyit kapott itt, és mennyit kért a Vasember 2-ért, de azért szívesen megnézném az adatokat.
Visszatérve a Red Tails-re, a látvány sem a film erőssége, bár vannak szépen megrajzolt CGI-repülőgépek is, a csatajelenetek során egyes részeknél az volt az érzésem, hogy egy számítógépes játékot nézek, annak ellenére, hogy maguk az ütközetek jól voltak megkomponálva. A film költségvetése ugyan messze van a látványra építő alkotásokétól, azért 58 millió dollár – kiváltképp ilyen ismeretlen színészek mellett – nem olyan kevés. Jobb lett volna, ha kevesebb akciót tesznek bele, de azok korrektül meg vannak csinálva, egyébként is egy csomó csatajelenet csak úgy ott van, de nincs, vagy kevés dramaturgiai funkciója van.
Összesítve tehát duplán csalódás a film, mert önálló egységként sem az igazi, de ahhoz képest, amit kihozhattak volna belőle, végképp nagyon keveset nyújt. Ezzel nem csak én vagyok így, a Red Tails a kasszáknál is bukott, mindössze 50 millió dollárt sikerült összehoznia (ezen a DVD-eladások talán javítanak), a Rotten Tomatoes oldalon 33 %-on, az imdb-n 5.6-on áll az értékelése. A kritikusok nagy része az általam is említett klisés történetvezetést, a nem túl emlékezetes karaktereket rótta fel hibának, de dicsérték a történelmi hűséget, a díszletet, illetve magát a tényt, hogy Lucas be merte vállalni az elkészítését, annyi akadály ellenére. Én 4/10-et tudnék rá adni, mert azért összességében elszórakoztatott, a háborús filmek nálam mindig is nyerők voltak, illetve a film nézése közben annyira nem foglalkoztam a hibákkal, de a hiányosságait, és a „pazarlást” nem tudom elnézni neki. Sajnálom, hogy Lucas eredeti elképzelése nem valósulhatott meg, szerintem egy jó forgatókönyvíróval és kellő forrásokkal egy másik Schindler listáját, vagy Ryan közlegény megmentését tisztelhettük volna benne.
Hibák, észrevételek, kiegészítések jöhetnek, kritikát szívesen fogadok, ha az nem fröcsögés.
Címkék: iromány red tails igaz történet
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kung - fúj (törölt) 2012.07.10. 05:26:22
SPOILER
A két ellenséges pilóta szemtől szembeni párbaja alegrosszab repülőss jelenet amit valaha láttam...WTF?
SPOILER VÉGE
jóindulattal:5/10
Végül az igazi vörösfarkuak:
www.youtube.com/watch?v=FACecpfY_HA
kung - fúj (törölt) 2012.07.10. 05:30:38
walter sobchak 2012.07.10. 06:22:08
doggfather · http://dogg-n-roll.blog.hu/ 2012.07.10. 08:05:00
Vagy 20 percig bírtam.
Levente B. · combatant.blog.hu 2012.07.10. 08:08:46
Prof. William · http://profwilliam.wordpress.com/ 2012.07.11. 08:49:35
zeal 2012.09.22. 21:24:41
Gunner 2012.10.06. 00:35:34
Alapvetően az értékelésnél azt kell szem előtt tartani, hogy ezt nem egy Schindler Listája-féle epikus drámának szánták, hanem háborús kalandfilmnek, amilyeneket az '50-es, '60-as években csináltak.
Valósággal ordít róla a régi vágású hősiesség, a kalandos csaták, a Han Solo-stílusú nagyszájú pilóták, satöbbi-satöbbi.
Nem klasszikus, nem kiemelkedő, de teljes mértékben korrekt darab. Talán akkor lehetett volna nagyobbat dobbantani vele, hogy Lucas nem egy elsőfilmes fickót (Anthony Hemingway) kér fel rendezőnek, hanem egy tapasztaltabb embert, vagy ő maga dirigálja le a filmet.
