Elköltöztünk: filmdroid.hu
Rendezőportrék: Francis Ford Coppola
2012.09.03. 13:00 8 komment
A Rendezőportrék rovat mai vendége Francis Ford Coppola, aki megnyerte a Facebook oldalunkon történő szavazást a múlt héten. Egy hete az idősebb generáció tagjaiból választhattatok, most öt fiatal/fiatalabb direktor közül kerül ki a nyertes. (Darren Aronofsky, David Fincher, Bryan Singer, Joss Whedon, Robert Rodriguez). A legtöbb szavazatot gyűjtő direktor a következő felvonásban a vendégünk lesz itt a Filmdroidon.
Számomra Francis Ford Coppola egyike a legjobb, legtehetségesebb, legértékesebb rendezőknek, aki alapjában változtatta meg a filmes világot. Coppola 1939-ben Detroitban született, olasz-amerikai családban, amely kezdettől támogatta az álmait, hála színésznő édesanyjának és zeneszerző-karmester apjának. Négy év egyetemi dráma tagozat után a diplomamunkáját már a filmgyártás témakörében írta. Ezután néhány év gyakornokoskodás következett, először Roger Corman mellett, ahol az alkotás különböző folyamataival megismerkedhetett, szöveget írt, jeleneteket rendezhetett, segített a produceri munkában, de akár hangmérnökösködött is.
A ’60-as években előbb Edgar Allen Poe William Wilson című műve alapján készített egy rövidfilmet, majd egy softcore pornó rendezését is elvállalta még 1962-ben. Corman nagyon kedvelte pártfogoltját és arra bátorította, rendezzen egy igazi, egész estés filmet. Annyira bízott Coppolában, hogy 20 ezer dollárt adott neki, hogy elkészítse saját filmjét a Dementia 13-at. Az első játékfilmjének ő volt a forgatókönyvírója és rendezője is és mindössze kilenc nap alatt sikerült elkészülnie vele. Coppola kis segítséggel ugyan, de három nap alatt dobta össze a forgatókönyvet, ami leginkább a dialógusokon érződik, mert nagyon nyögvenyelősre sikeredtek.
Egyébként a filmet majdnem be sem mutatták, mert Coppola folyamatosan arról tájékoztatta a producert, hogy rengeted szex jelenet és vér lesz a filmben; ehhez képest egy jólfésült misztikus pszicho horrort rakott le az asztalra, némi bugyivillantással. Erre Corman bepöccent és neki is látott egy másik rendezővel pótfelvételeket készíttetni. Amikor a filmet bemutatták, ezekkel az utólagosan hozzácsapott jelenetekkel együtt volt látható, és csak az évek múlásával tűntek el a vágószoba süllyesztőjében. Nagyon hangulatos és néhány fölösleges jelenettől eltekintve még a feszültség is jócskán jelen van. Érződik a későbbi nagy rendező kézjegye, a béna dialógusok és trükkök ellenére nagyon jól kézben tartotta az anyagot.
1966-ban megrendezte második filmjét a Big Boy Now-t. A kritikusok lelkesen fogadták, akárcsak a Finian's Rainbow című Broadway musical film adaptációját, majd egy másik eredeti alkotását, a The Rain People-t. Ekkoriban ismerkedett össze egyik legjobb barátjával, George Lucassal, akivel 1969-ben közös produkciós céget alapított, melynek második alkotása (Lucas rendezésében) az American Graffiti öt Oscar-jelölést is bezsebelt, de díjat egyet sem.
1970-ben megkapta első Oscar díját a Pattonért, ám nem rendezőként, hanem forgatókönyvíróként. Coppola együtt írta a forgatókönyvet 1970-ben Edmund H. North-al, amelyért később a legjobb eredeti forgatókönyv kategóriában Oscar díjjal jutalmazták. Az írás eleinte nem nagyon tetszett Franklin J. Schaffnernek, a film rendezőjének, akinek a leginkább a nyitójelenettel volt problémája, amelyben Patton egy hatalmas amerikai zászló előtt beszédet mond. Szerencsére a jelenet bekerült a filmbe, köszönhetően George C. Scottnak, a film főszereplőjének, aki ragaszkodott hozzá, hogy ezzel a jelenettel kezdődjön a film. Az évek során a nyitó monológ igazán ikonikus státuszt kapott, számos filmben, rajzfilmben parodizálták ezt a jelenetet.
Coppola műveiben nagy szerepet kaptak a családi kötelékek, a családi szerkezet, a dinamika, a szabályok, a rituálék. Coppolát intenzíven érdekelte, hogy az emberek hogyan képesek együtt élni, dolgozni. A leghíresebb Coppola család egyértelműen a Corleone família, melynek krónikáját a Keresztapa trilógiában örökítette meg. A Kersztapa részévé vált az amerikai folklórnak, mert nem csak egy családot mutat be, nem csak egy történetet mesél el, hanem azért mert ez a trilógia elmeséli a 20. századi Amerika terjeszkedését, a kapitalizmus térnyerését.
A Corleone saga egy mese a családról és egyben a nemzetről. Talán nem túlzok, ha azt mondom, a Keresztapa 1972-es kiadásakor mérföldkő volt a mozi történetében. A közel 3 órás eposz tökéletes lett, szinte nincs olyan filmes lista, ahol ne lenne ott a legjobb háromban Coppola remekműve. Nem szeretném mélyrehatóan elemezni a filmet, mert túl sok lenne az ömlengés, azt hiszem elég, ha Stanley Kubrick véleményét idézem, aki szerint minden idők legnagyobb filmje a Keresztapa és megkérdőjelezhetetlenül a legjobb szereposztású alkotás, ami valaha készült. A szereposztás pedig nagyban Coppolának köszönhető, hiszen a stúdió Ernest Borgninet akarta Brando szerepére és Pacinot sem látták szívesen a készülő film közelében. Persze végül Coppolának lett igaz és a film tarolt az Oscar gálán. Coppola megint megkapta a legjobb forgatókönyvnek járó Oscart, két éven belül másodszor emelhette magasba az arany szobrocskát.
1974-ben Coppola, a Keresztapa folytatásával megegyező évben elkészítette a Magánbeszélgetést, elgondolkodtató és hatásos filmet. Az eredeti Antonioni által rendezett film stílusa a hosszú, beszéd nélküli képekben felfedezhető, de Coppola sokkal bizonytalanabb légkört teremt filmje köré. Gene Hackman kitűnően alakítja a 44 éves Harry Cault, bár ez elvárható tőle, hiszen gyakorlatilag filmes karrierje elejétől kezdve csupa hasonló korú karaktereket formált meg. A mellékszereplők szintén emlékezetesek, különösen Harrison Ford a megbízó titkáraként. A Magánbeszélgetés lassúsága ellenére is élvezetes alkotás, amin a későbbiekben is el lehet töprengeni. A paranoia érzet már a kezdéstől végigkíséri a filmet. A befejező képsor a bizonytalanságot és paranoiát sugároz magából. A filmmel elnyerte a Cannes-i Arany Pálmát a rendező.
Coppola a Keresztapa második részét együtt forgatta a Magánbeszélgetéssel párhuzamosan. A Keresztapa II. több szempontból is mérföldkő volt, ez az utolsó nagy amerikai film, amely Technicolor technikával készült, ez volt az első olyan nagyszabású film, amelynek a címében megjelent a ”Part II.” kifejezés és ez a film volt az, amelynek köszönhetően a stúdiók elkezdték a számozott folytatások gyártását. Itt is ki kell emelni a szereposztást, amely elképesztően zseniális lett. Elég ha annyit mondok hogy Robert De Niro és Al Pacino itt dolgozott először együtt egy filmben (közös jelenetük nem volt) és mindketten rászolgáltak alakításukkal az Oscar díjra. (De Niro meg is kapta!).
Óriási kritikai sikert aratott a film, annak ellenére, hogy Coppola úgy gondolta először, nem szabad elkészíteni a második részt, mivel nem gondolta volna, hogy a klasszikussá érett filmhez képesek egy hasonló színvonalú folytatást készíteni. Sokan jobbnak tartják, mint az első részt és sok filmes listán (TW Guide, All Time Film) az első helyen áll. A saját véleményem, hogy egy Marlon Brandoval jobb az első rész, egyszerűen a valaha élt legnagyobb színészként tekintek Vito Corleone megformálójára, aki egyszerűen pótolhatatlan, így egy árnyalatnyival az első a jobb nálam. Visszatérve a Keresztapa kettőre, az 1975-ös Oscar gálán 11 jelölésből 6-ot behúzott, Coppola három díjat nyert, a legjobb forgatókönyv, a legjobb film és végre a legjobb rendező arany szobrocskáját is a vitrinjébe tehette.
36 évesen övé volt a világ, 5 Oscar díj méltó tulajdonosaként, az Amerikai filmgyártás legnagyobb alakjaként tekintettek rá, lényegében bármit megrendezhetett, amit csak akart, a stúdiók versenyeztek a kegyeiért és bármekkora összegből dolgozhatott!
5 évig nem csinált új filmet, pihent egy kicsit, aztán belevágott egy új projektbe, egy háborús drámába. Az 1979-ben készült Apokalipszis most című filmjénél John Miliustól kapott segítséget Joseph Conrad A sötétség mélyén című regényének adaptálásában. A forgatás nehézségeivel több könyv és egy 1991-es dokumentumfilm is foglalkozott, a Hearts of Darkness: A Filmmaker's Apocalypse. A Fülöp-szigetek-i 16 hetes munka 238 nap lett, a 36 éves Martin Sheen csaknem belehalt a szívrohamába a helyszínen, de pár hét múlva visszatért. Marlon Brando felkészületlenül és meghízva érkezett.
A filmre azonban megérte várni, egy zseniális és bizarr víziót kaptunk, amely több filmhez hasonlóan megfogalmazza azt, hogy a háború maga a pokol. A legnagyobb erénye a líraiság, az elnagyolt és ide-oda ugró cselekményvezetés ellenére – vagy pont ezért – hatékony vízió. Feloldhatatlan paradoxon, hogy az egyik legborzalmasabb dologról – a háborúról – lehet a legszebb képeket festeni. Az Apokalipszis most igazi tabudöntögető alkotás, hiszen ez volt az első olyan film, amely közvetlenül megkérdőjelezte az Egyesült Államok részvételét az Indokínai háborúban. Mára Coppola ezen munkáját is a legnagyobbak között emlegetik, Roger Ebert elismert kritikus véleménye szerint ez a legjobb film, amely valaha a Vietnámi háborúról készült. A filmet Európában jobban fogadták, mint az Egyesült Államokban, Cannes-ban Aranypálma-díjat kapott és a BAFTA díjat is átvehette a legjobb film, forgatókönyv és rendezés kategóriájában. Az Apokalipszis mostról írtunk már korábban itt a Filmdroidon.
A 80-as években Coppola sokkal egyenetlenebb utat járt be, és nem tudta megismételni korai sikereit. A 83-as Rablóhallal olyan fiatal sztárpalántákat indított el a pályájukon, mint Matt Dillon, Tom Cruise, Patrick Swayze, Emilio Estevez és az unokaöccse, Nicholas Cage. Az 1984-es hangulatos gengsztermozi, a Gengszterek klubja, a két évvel későbbi Előre a múltba a Keresztapa trilógia záró darabja vagy Coppola Drakula-mozija már nem arattak igazi sikert, bár utóbbi a Bram Stoker regényének leghűbb és leglátványosabb feldolgozása.
A rendező, akinek cége a veszteséges vállalkozások miatt a 80-as évek közepén tönkrement, producerként és executive producerként is sok projektben dolgozott. A ’70-es évek után Coppola vitatható és változó színvonalú filmeket rendezett, a Jack és a Fájdalom kövei méltatlanok a munkásságához, utolsó három filmje, a John Grisham regényéből készült bírósági dráma, az Esőcsináló, a Youth without youth című mozi és a Tetro is langyos fogadtatásban részesült. A korábbi évek sikereit egyedül az Apokalipszis most 2003-as rendezői változatának kiadása villantotta fel, így Coppola azóta inkább producerként vesz részt a nagy hollywoodi álomgyárban.
Francis Ford Coppola tizenöt éve dédelgetett filmterve a Megalopolis, amelynek színhelye a katasztrófa sújtotta New York. A hagyományőrző polgármester és az avantgarde főépítész küzd egymással, milyen legyen metropolis új arculata. A rendező élete legszemélyesebb, legambiciózusabb és leggrandiózusabb projektjének tartja a Megalopolist. Egy nagy és ambiciózus produkcióról lenne szó, amely pár izgalmas ötletet hivatott volna felvetni. Egy olyan utópiáról szólt volna, amelyben az emberi faj korlátlanul képes megoldani minden saját problémáját, és amelyben a világ mindenki számára jobb és élhetőbb hely.
Szerette volna elkészíteni a Pinocchiót is, ám a projektből Hollywood egyik legnagyobb botránya lett. A Los Angeles-i bíróság 20 millió dollár kártérítést és 60 millió dollár pénzbüntetést ítélt meg Francis Ford Coppola javára a perben, melyet a rendező 1995-ben indított a Warner Bros. ellen, mert a filmstúdió törvénytelenül akadályozta meg, hogy régóta dédelgetett Pinocchio-filmtervét átvigye a Columbiához.
Francis Ford Coppola egy évtizednyi munkásságával megteremtette a saját mítoszát, elérte azt, hogy minden idők egyik legjobb és legnagyobb hatású rendezőjeként beszéljenek róla. Érdekes kérdés, hogy vajon miért tűnt el a ’80-as években, miért nem volt képes megismételni korábbi sikereit, vagy legalább megközelíteni azokat. Erre nem tudom a választ, azonban tény, ott a helye a legnagyobb rendezők között, 5 Oscar díjjal és három olyan alkotással, amelyek örök időkre ott lesznek minden idők legjobb filmjei között.
Címkék: cikk rendezőportrék
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
A nép fia 2012.09.03. 13:40:25
Nerve 2012.09.03. 14:52:45
@A nép fia: Neked is taps a fantasztikus tartalmas posztért.
A nép fia 2012.09.03. 15:03:39
Nerve 2012.09.03. 15:32:58
De komolyan, elnézést, tényleg csúnyán túlreagáltam, sőt, nem kellett volna egyáltalán reagálnom, egyszerüen baromira szúrta a szemem, hogy ez az első komment valami után amin dolgoztak, munkát, lelket fektettek bele.
Bocsánat a személyeskedésért, nekem is van néhány barátom aki soha nem fog kibékülni a Keresztapa ritmusával és azt mondja, hogy hiába érdekes, hiteles mű, ha ennyire vontatott. Én soha nem éreztem annak, inkább kimunkáltnak és komótosan stilusosnak.
Agrippa von Nettesheim 2012.09.03. 18:24:19
Egyébként a Drakula (már csak a szereposztás miatt is) szerintem a valaha készült legjobb vámpíros film.
Kösz a halakat! 2012.09.03. 19:30:13
Az Apokalipszis mostban meg van az a rész amikor támadnak a helikopterek és hangszórókról nyomatják Wagnertől A valkűrök lovaglását - zseniális jelenet
