Filmdroid

Nézzük meg a mai filmes újdonságokat, Artu!


Elköltöztünk: filmdroid.hu

Emberek és istenek (2010) – írta Nikodémus

2012.04.05. 22:09 koimbra 3 komment

 


Nyugtalan a szívünk, amíg benned meg nem nyugszik.”

(Szent Ágoston)

 

Noha nem tudok róla, hogy Xavier Beauvois filmrendező vallásos lenne, legújabb alkotása, a tavaly Cannes-i fődíjjal kitüntetett Emberek és istenek azonban megdöbbentő könnyedséggel jut el egy olyan tartományba, aminek eléréséről a legtöbb, deklaráltan hívőkhöz szóló mozi még csak nem is álmodhat.

Pedig ez egyáltalán nem magától értetődő akkor, amikor nyolc francia szerzetes történetét látjuk, akik csendben munkálkodnak egy algériai faluban, hogy aztán egy ponton életük egyik leggyötrőbb dilemmájával szembesüljenek. Az iszlám fundamentalizmus ugyanis terjeszkedik, s a szegény faluval együtt immár a helyiek támaszaként szolgáló kolostor közösségét is fenyegeti. Beauvois megtehette volna, hogy érzelgősen dramatikus, kerekké záródó történetet farag a vértanúság hősi apoteózisáról (az elején még az „igaz történet alapján” aduját is beveti), ez a film azonban szembemegy elvárásainkkal. Többek között azáltal, hogy a külső cselekmény szorosan összefonódik a főszereplők lelki folyamataival, ám ami még nagyobb dolog: tökéletes egyensúlyérzékkel kivitelezve látjuk mindezt a vásznon.

Az alapdilemma első látásra klasszikusan ismerős: hőseinknek életük és meggyőződésük közül kell választani. A film központi jelenetéből azonban gyorsan rájöhetünk, messze többről van itt szó, mint puszta moralitásjátékról: a kierkegaardi hitfelfogás abszurd vakugrásává alakul a történet. Csajkovszkij Hattyúk tavának zenéje szól, a megrendült testvérek körbeadják a kelyhet, mozdulataikban reszketés, szemükben félelem és könny. Száraz szavakkal leírva mindez olcsó hatásvadászatnak tűnik, ám hogy valójában mennyire nem az, azt abból tudjuk meg, ami előtte és utána történik.
 


 

A film szokatlan lassúsággal kezd, hogy apróra megismerjünk minden részletet. A kamera méltóságteljesen hömpölyög a költői tájon, elandalodunk a metszően tiszta liturgia monoton ritmusán, valamint szemérmes közeliket kapunk szerzeteseink csendes, dolgos életmódjáról. Alig egy párbeszéd. Színészeinknek (köztük a Mátrix Merovingiaijaként ismerős Lambert Wilson, valamint hollywoodi kasszasikerek idős mellékszereplőit gyakran megformáló Michael Lonsdale) olyannyira sikerül az átlényegülés, hogy az a benyomásunk: nem is játszanak – ők maguk a szerzetesek. Ha bírjuk még a tempót, különös benső csönd telepedik ránk, s a külső valóság első betörésekor már szurkolunk a megismert barátoknak: hozzák csak meg a helyes döntést. Hogy mi a helyes döntés? Fogalmunk sincs, de bízunk benne, hogy ők tudják. Mikor kiderül, hogy mégsem, a néző döbben meg leginkább, de nincs menekvés: a kínzó önmarcangolásba bele kell ugrani, a rezignáció útján  végig kell menni. Ábrahám elindul feláldozni fiát. A szerzetesek döntenek, és próbálják megérteni döntésüket, de nem sikerül. A hit aktusa érthetetlen, az észérvek leperegnek, lelki békénk a kanyarban sincs. Itt egy könnyed mozdulattal akár véget is vethetne filmjének a rendező, ám nem szabadulunk: az ezután következő utolsó vacsora, az elhurcolás, majd a hóban-fagyban kikényszerített menetelés során minden lágertörténetnél borzalmasabb élmény látni az arcokat. A kivégzésre indulók arcát.
 


 

„Azt mondtam nektek: ti Istenek vagytok, a Dicsőséges Magasságos fiai, de meg kell halnotok, mint férfiaknak, és hercegekhez méltó módon elesni.” – szól a film 81. zsoltárból vett mottója. „Nem veszi el tőlem senki [életemet], magam adom oda.” – jut eszembe Jézus mondata János evangéliumából. Xavier Beauvois filmje többszörösen is lehetségessé teszi a lehetetlent: eggyé gyúrja a két idézet üzenetét, és eléri, hogy paradoxonokban kezdjünk el gondolkozni az emberről. Készületlen felkészültség, lázadó elfogadás, szédítő kétségek között megtalált hit. Legnagyobb érdeme azonban – a keresztény nézőnek nyújtott katartikus élmény mellett –, hogy egy vallásilag nem feltétlenül motivált kívülálló számára is hitelesen és átélhetően mutatja be a hit salto mortaléját.

Címkék: kritika iromány dráma nikodémus

A bejegyzés trackback címe:

https://filmdroid.blog.hu/api/trackback/id/tr444366558

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

vrango 2012.04.06. 07:46:04

Köszönöm az ismertetőt - ez legalább passzol Húsvétra...
Bár nem vagyok katolikus, tisztelem a szerzetes testvérek helytállását.
Néha nem árt ilyet is látni az embernek, a sok klisé helyett.

FayeFaye 2012.04.06. 10:37:01

Nagyon szep film, nem hogy katolikusnak de hivonek sem kell lenni hozza, igy is megkonnyeztem a veget.

nikodémus 2012.05.04. 21:34:18

@FayeFaye: Bizony. Magam is sok hasonló reakcióval találkoztam.