Filmdroid

Nézzük meg a mai filmes újdonságokat, Artu!


Elköltöztünk: filmdroid.hu

A szellemíró (The Ghost Writer)

2010.07.25. 19:00 koimbra 7 komment

 

Roman Polanski elismert filmrendező, bár van némi sötét folt a múltjában, e miatt nagyon oda kell figyelnie, hogy hova megy a nagyvilágban. Tavaly Svájcban kattant is a bilincs a kezén, házi őrizetben várta, hogy döntsenek arról, hogy kiadják-e a habzó szájú amerikaiaknak. A nagy felhajtás pont jól jött, hiszen Polanski akkor végezte a végső simításokat új filmjén, megvolt az ingyenreklám. Kicsit gyanús ugyan, hogy a svájciak miért pont akkor tartóztatták le emberünket, mikor kezdődött volna a Szellemíró marketingje, aztán pont akkor engedik, amikor bemutatták a filmjét. Olyan, mintha valaki direkt így akarta volna, így írta volna meg a történetet, talán itt is egy szellemíró dolgozott a háttérben (ezt majd talán egy összeesküvésekkel foglalkozó oldal kitárgyalja).

 

Ewan McGregor játssza a címszereplőt, a szellemírót, aki ismertebb névnek számít a szakmában, van már néhány könyv a háta mögött, jól megy a szekér. Akkor hívják, ha valaki helyett meg kell írni egy életrajzot, össze kell hozni egy emlékiratot és a megbízó nem igazán van otthon abban, hogy egy több száz oldalas könyvet lepötyögjön. Neve a homályba vész, a siker fénye nem rá vetül, hanem a megbízójára, ám ő ezzel cseppet sem törődik, vidáman számolja a fizetését és ráadásul még a hírneve is nő bizonyos körökben. A férfinek ezúttal Adam Lang, a volt angol miniszerelnök memoárját kell megírnia, méghozzá záros határidőn belül, a felkérést elfogadja, bár elég rövid idő áll rendelkezésére, azt pedig gyorsan leszűri, hogy az elhunyt elődjének a hosszú munkáján lesz mit javítani.

 

 

Az író igazi álomszuszék, álomra hajtja a fejét mindenütt, repülőn, hajón, munka közben, pedig ha tudná, hogy hamarosan nem lesz olyan nyugodalmas az álma....Annak cseppet sem örül, hogy néhai elődje terjedelmes irományát nem cipelheti magával, de túlteszi magát ezen a bosszantó problémán, hozzálát meginterjúvolni az ex-miniszerelnököt, akinek láthatóan sok gondja-baja van, ezt még tetézi az is, hogy háborús bűnökkel vádolják meg. A „szellem” érzi és tudja, hogy csak nem kellett volna bevállalni a melót, ráadásul feladja azt az elvét is, miszerint nem alszik a megbízója házában. Idővel nyomozni kezd, mivel ráakad néhány olyan dokumentumra és képre, amiket az előző író rejtett el.

 

A sztoriban és a szereplőknek semmi különleges nincs, mondhatnám, hogy csöppet klisés az egész, de mielőtt még valaki összekoccantaná a szemöldökét, meg kell említeni, hogy ezek nem rontanak a filmen. A forgatókönyvben semmi különös nincs (ha csak azt nem vesszük, hogy akár össze is lehetne hasonlítani a brit politikával), a fordulatok eléggé kiszámíthatóak, Pierce Brosnan karakterét is láthattuk már több produkcióban. McGregor figurája nem egy hős típus, a kíváncsiság mégis egyre hajtja előre, tisztázni akar néhány kérdést, de eközben látszik rajta, ha tehetné szívesebben csinálna mást. Arra sajnos nem kapunk választ, hogy miért is kezd nyomozásba, semmi érdeke nem fűződik hozzá.

 

 

Hiába kiszámítható a sztori és hiába láttunk már hasonló karaktereket máshol, csak egy veterán rendező tud valamiféle értékelhető anyagot készíteni. Azt meg kell hagyni, hogy a színészek egytől-egyig jól játszanak, hozzák a vártakat, mi több, élvezetes a játékuk.. A történet lassan csordogál előre, Polanski nem kapkod, több, mint két órán keresztül zajlanak a szemünk előtt a történések, de egy percre sem válik unalmassá vagy vontatottá a produkció, a ködös-esős nem túl vidám időjárással nem csak az atmoszférát teremtik meg, de azt is sugallják, hogy valami nagyon nincs rendben az önéletrajz körül. Ahogy a főhős egyre jobban belekeveredik az ügybe, úgy válik izgalmasabbá a film is, persze csak módjával, visszafogottan. Nem markolásszuk a szék karfáját, de azért feszülten várjuk a végkifejletet, manapság elég kevés az ilyen krimi, ahol még ha módjával is, de lehet szorítani a főhősnek. Részemről 75 %-ot adnék a filmnek.

 

imdb: 7,7

rottentomatoes: 84 %

 

Büdzsé: 45 millió dollár
Amerikai bevétel: 15,5 millió dollár
Eddigi összbevétel: 53 millió dollár

 

Címkék: krimi thriller iromány 75 % the ghost writer

A bejegyzés trackback címe:

https://filmdroid.blog.hu/api/trackback/id/tr992175612

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Szellem a gépben (Roman Polanski: Szellemíró, 2010) 2010.08.25. 17:51:12

A tizenkilencedik század végére a britek az ismert világ minden részébe eljutottak. Én meg már megírtam a sötét foltból, táguló-szűkölő fellegváram repedt kis bürójából, hogy aki Polanskit bántja, magát az Istent bántja, és nem örül neki, annyit ...

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

duckit · http://gonduzo.blog.hu/ 2010.07.25. 22:44:42

Ez egy nagyon jó film! Okos, elgondolkodtató. Nem kellenek akciójelenetek, hogy végig feszült legyen egy film.
T.Blaire-ről nem egy hízelgő képet festett az biztos.
80%

duckit · http://gonduzo.blog.hu/ 2010.07.25. 22:46:03

Javítom: T. Blair-ről. Sry., de tulajdonképpen fogalmam sincs hogyan kell leírni.

Shyllard 2010.07.25. 23:28:55

Számomra az egész film érdektelen és unalmas volt, csak a vége sikeredett jóra. Sajna nekem nem jött be, pedig a posztere nagyon megfogott, sztem az elmúlt tíz év legjobbja.

Shyllard 2010.07.25. 23:46:44

@Shyllard: Am lehet h csak azért untam, mert a politikában úgy-ahogy semennyire sem vagyok képben :)

nikodémus 2010.07.26. 09:51:24

Nem rossz film, az átlagos politikai thrillerek fölé viszont csak a hangulata (szélviharos vízpart) és néhány okos apróság (hogy ne nézzen minket gyereknek a film) emeli.

Scala 2010.07.26. 22:57:39

a net szabotál ma este... írtam ide, de elveszett :-(

csunderlik.péter · http://csucsuka.blog.hu/ 2010.08.25. 17:49:40

Én reflexből ráizgultam Polanski új filmjére, még ha nem is kezdtem menten fel-alá mászkálni, mint egy Én Filmvilág-kritikus a hetvenes években, hogy ta-ta-ta "ezúttal milyen szörnyű tudásba avathat be minket Polanski", mert hiszen életművének utóbbi huszonöt éve meglehetősen felemásra sikeredett, mondjuk ki, már-már a kurva szörnyű és a nagyszerűség határán mozgott, félve nyitottam ki mindent a Kalózoktól a Keserű mézig, de az, hogy politikai krimit forgat, bűnügyi filmet, hogy ezzel a késő esti műsorsávba száműzött ex-tetthelyes fogalommal éljek, jó okot adott a bizakodásra, mert noha Polanski mindhárom egymásba kevergő kultúrparadigmában megmutatta, legyen szó az ún. klasszikusról (a kultikus Kés a vízben), az önsorsrontó avantgárdról (a főiskolás rövidfilmek, Zsákutca) és a populárisról (Rosemary gyermeke, Kínai negyed), igazi műfaja mindig a klausztrofób borzongatás volt, mondhatni a specialitása, hogy fiatal nőket idegösszeroppant. A 'lakás-trilógiája' (Iszonyat - Rosemary gyermeke - A lakó) a maga nemében felülmúlhatatlan, erre írta Popper Leó esztéta, hogy "örülnék, ha Polanski seggbe baszna, megtisztelne vele", mert ezekben van a feszültség, nem Ludwig Lakatos Európa-esszéiben. Ahogy a Magyar Narancsban írták, Polanski "séróból vágja a thriller-atmoszférát", akár én az intellektuális rasszizmust, ebben szinte nem tud hibázni. Emlékeim szerint az egyetlen, igaz már-már arcpirító mellényúlása a Sátán hüllőszerű megfestése a Rosemary... rémálom-jelenetében, hiszen mennyivel sokkolóbb lett volna, ha Czeizel Endre mászik rá a hallucináló Rosemaryre, de fátylat rá.

Az iszonyatos, és az ahhoz hasonló (mint pl. a Macbeth szuggesztív tükrös víziója) grand guignolos képei miatt sokan vádolják hatásvadászattal Polanskit, amire én azt mondom, hogy baszki, legalább hat, egy-egy borotvavillanásnál torkomra tekeredik a zsinórmérték, miként a kánon is rögzíti, hogy a formában lévő Polanski 'a maga művészi törekvéseit mindig tisztes közönségsikerrel tudta egyeztetni', ami nem kevés egy olyan korban, amikor a fiatal költők két alapítvány leszopása között arról lamentálnak, hogy őket nem olvassa senki sem, csak egymásnak leveleznek papírfecniken, és ide most bele van húzva az intertextus is, csak ehhez látni kell tárgyalandó filmünket.

Igaz, Polanski zsenije mostanra beledesztillálódott a rutinba. Hogyha arról van szó, akkor farzsebből előrántja a pszicho-kliséket és értően nyúl régi önmagától, ami miatt persze a Szellemíró genetikailag képtelen arra, hogy gyenge legyen, olyan jó a génállománya, amelyet csak dúsított a kiváló színészekkel. Ugyanakkor ne higgyen senki az Index szokásos harsány ajánlójának, miszerint "ugyanolyan kultfilm, mint a Kínai negyed", amivel 1974-ben Polanski végleg szupersztári státuszba emelkedett, mikor bepörögve megvágta Jack Nicholson orrát, mert a két film egyszerűen nincs egy súlycsoportban, bármennyire is jól megcsinált a Szellemíró, csak hát a régi ihlet és invenció, az hiányzik, amit nem takarhat el a szürke, szemcsés fényképezés. Dehát egy hetvenhat éves rendezőtől ne is várjunk már forradalmat vagy formabontást, örüljünk, hogy még működik, és legalább ő nem keresi a Pilisben a szívcsakrát, meg hogy így nem a Twist Oliver lesz az utolsó filmje, amit egyébként nem láttam, de állítólag én olyan vagyok, hogy amit nem ismerek, az szar, már ha egyáltalán elfogadom a létezését, bár a mesében ott legalább a gonosz elnyeri méltó büntetését, ami miatt, és leginkább emiatt, annyira idegen lehet az igazságot megkérdőjelező Polanski-világban, hogy troposzférája felső határát súrolja.

Ellenben ha a titkosszolgálatos Szellemíróhoz rendszertanilag legközelebb álló darabot keressük, akkor adja magát az 1988-as Őrület, amely egy onanizáló intellektuális síkon Orpheusz-parafrázis, mások szerint inkább egy fáradt Hitchcock-stílusgyakorlat, én azonban nagyon kedvelem: az első negyven perce egészen zseniális, sőt, tökéletes a főhős Harrison Ford téridő-nézőpontjának abszolutizálásával, és egyéb finomságokra is juthatnánk, ha keményen ráküldenénk Borisz Uszpenszkijtől A kompozíció poétikáját, például, hogy bár Párizsban játszódik, Polanski tudatosan kerülte benne a filmekből ismerős obligát francia helyszíneket, ezzel rántva ki a néző alól (is) a talajt. Ezekre érdemes igazán odafigyelni, nem arra, hogy egyszer beszúrta análba egy kis nimfának.

A hangulatkeltéshez elengedhetetlen a filmzene, ugye, az azzal, vagy éppen annak hiányával való játszadozás [mint amikor az Iszonyatban csak óraketyegést hallunk], és Polanski mindig jó érzékkel választotta ki a közreműködőket, gondoljunk csak Krzysztof Komeda 'hibbant ophéliás' bölcsődalt imitáló melódiájára a babahorrorban, amely miatt méltán azé a filmtörténelem egyik legjobb intrója, vagy az előbb említett Őrület zenéjére, ahol már-már egy pszeudo-Richie Sambora penget a Morricone-témákhoz idegpattogást. És hát a Szellemíróé se adja sokkal alább az első képektől Escher-lépcsőként önmagába csavarodó fúgájával, amelybe az ember könnyen beleszédül, lezuhan és kómába esik, mint Mars Wurmbrand özvegye.

Persze, nehéz a filmről írni, hogy az ember ne gyilkolja le a poénokat, úgy még inkább, hogy nem olvastam az alapul szolgáló Robert Harris bestsellert, egyáltalán, eddig azt se tudtam, ki az a Robert Harris, úgyhogy nem tudom a könyvvel kontrasztálni, ami jelentékenyen leszűkíti recenzens horizontom. Maga a film a hetvenes évek összeesküvős politikai krimijeit idézi meg, vannak elemlámpák és ún. gyanús dokumentumok, és ha harminc évvel előbb forgatják, akkor az elhagyhatatlan Robert Redford a főhős, akit viszont Ewan McGregor akkor is lejátszik, ha előtte egész éjjel nőzött.

Mert ő a gyűrött arcú fantomszerző [ti. 'irodalmi néger' aki mások nevében ír], akinek a nevét, és ez csak másodszori megnézésre tűnt föl, mikor letüdőztem, pedig annyira polanskiánus húzás, nem is említik, nem tudjuk, névtelensége pedig egyben utal(hat) identitászavarára, de most inkább érzelmi ürességére, és ezért paradox, mikor az expozícióban arról arspoétizál, hogy "a szív adja el az életrajzokat", mert, már amennyi kiderül, életének egyetlen stabil pontja lényegében a szállodai minibár: szíve helyén egy jól behűtött Finlandia van, miként a leharcolt bárzongoristáknak egy csikkel teli hamutartó. Karaktere hű lenyomata Hunter S. Thompson tézisének, miszerint az írás olyan, mint a nőknek a baszás: a hivatásosok legtöbbször nem élvezik. Ez a cinikus figura kapja a megbízást, hogy effektezze a brit ex-miniszterelnök, a Tony Blairről kopírozott Pierce Brosnan/Adam Lang fekete dobozban őrzött emlékiratait, hogy befejezze az előző, rejtélyes körülmények között elhalálozott titkár-szellemíró feladatát, mert "a szavak már benne vannak, csak rossz sorrendben", meg persze a titok is a rózsa nevéről.

(Anti)hősünk meg is érkezik, hogy munkába álljon egy szigeten, és ez a zárt helyszín meg is adja a Zsákutcához vagy a Halál és a lánykához hasonló kamaradráma-jelleget, ahol Adam Lang/Pierce Brosnan titkárnője, az amerikai Liptai Claudia, Kim Cattrall kalauzolja, aki filmes előélete okán pesszáriumként van belehelyezve a prime minister-i kontextusba, az ex-elnök felesége éppen ezért elhanyagolt, úgyhogy két lóugrással ki lehet sakkozni, hogy mi fog történni, miközben a Tony Blair-alteregót háborús bűnökkel kezdik vádolni, ami miatt rászáll a keselyű média, úgyhogy kétszeres konnotáció van: egyfelől az aktuálpolitikai inszinuáció, másfelől meg a kézzelfoghatóbb Polanski-üldözöttség, de önvallomás helyett inkább csak egy jó zsánerfilmet kapunk, amelyben ugyan nincsenek táncoló törpék, román kémnők és hímprostituáltak, Donald Sutherland se, de Polanski hűvös profizmussal, rezzenéstelen kézzel, rutinból bontja ki a cselekményt: az anonim írót metaforikusan kísérteni kezdi elődje szelleme, meg eddig elfojtott hiúsága, és nyomozni kezd, nekem meg közben egyre erősödött az érzésem, hogy a Pendragon legendát Polanskinak kellett volna filmbe öntenie, amely az egyik kedvenc könyvem és biztos világsiker, ha a Greenwichtől nyugatra születik, így meg Szerb Antalt lelőtték, mint egy kutyát, amely reprezentálja, milyen lehet, amikor egy filosz a birkózófülű keretlegények játékába sodródik, ahogy itt Ewan McGregor a titkosszolgálatéba, és ez van annyira érdekes, mint az egyszeri ember névcserés tévedése, ami pedig szintén Polanski-fabula, akár a személyiség entrópiája, ahogy a helyét nem találó főszereplőt felmorzsolja az idegen környezet inváziója. Ugyanakkor a Polanski-(anti)hős ezúttal nem hullik szét, nem kezd el hallucinálni: a Kubatov-szavazóként semmiből felbukkanó kaffogó fekete autó nagyon is valóságos, tényleg a tökére akar lépni, de a fantomszerző kijátssza, ahogy a szálat is kibogozza: nem ugrik vissza a keresőmotor, nem mintha a cselekmény túl bonyolult lenne, csak rá kell küldeni egy másodfokú egyenlet megoldóképletét. De a legeslegvége mégis hamisíthatatlan romanpolanskis megoldás.

Ám fölöttébb banális, sőt, komikus, és aki még nem látta, az most ugorjon egyet, Pierce Brosnan totálisan hiteltelen, teátrális lelövetése a lehető legszélesebb barlangrajzos mozdulatokkal, mert ezzel az erővel akár szívrohamot is kaphatott volna, amint leszáll a repülőgépről, úgyis épp előtte izgatta fel magát. Ha jóindulatú akarok lenni, akkor ebben a Polanskinál visszatérő elidegenítő effektust vélném fölfedezni, amikor saját filmjét játékként tudatosítja a kikacsintó iróniával: ezt fénykorában, pl. az Iszonyatban úgy oldotta meg, hogy miközben a játékszínről kicipelik a katatón Catherine Deneuve-öt, az egyik szomszéd lekapcsolja a villanyt, ti. 'vége az előadásnak, tessék hazamenni' (erre a szakirodalom hívta föl a figyelmem), később meg már csak olyan környezetidegen húzásokkal, hogy A kilencedik kapuban az elborzasztóan felöltöztetett Emmanuelle Seigner kvázi repülni kezd, míg a neonoir Johnny Depp is csak kamillázik és torkán akad a metanyelv. Ugyanakkor felhívnám a figyelmet, és mi más lenne a dolgom, ha nem ez, Adam Lang/Pierce Brosnan utolsó monológjára, mert az egy érdekes, igaz, már rojtosra kúrt biztonságpolitikai diskurzusba vezet, de arről mindig lehet beszélgetni, csak előtte igyunk egyet.

Mondanám, hogy egy jól megcsinált, de szellemtelen zsánerfilm a Szellemíró, ha magában a témában, és az annak formát adó klisékben, toposzokban nem lenne ott az egykor a pszichoműfajt megnemesítő Polanski szelleme, igaz, immáron megfakulva, szürkén fényképezve: a relatíve zárt játéktér, a félig szent - félig kurva nőalakok, az üldöztetés, és leginkább az elődje bőrébe bújó identitászavaros főhős, mert azt hiszem az 1976-os A lakó az életmű kulcsfilmje, önmagával címszerepben.

De ha a Szellemírót nem ezzel hasonlítjuk össze, hanem más mostani tucatfilmekkel [nem Az eredettel, amely a legjobb, amit idén láttam, és igazán kezet ráznék az írójával] és nem várunk olyan válaszokat, minthogy hány százalékkal csökkenti a Facebook a nemzetgazdaságok GDP-jét, akkor nem lehet panaszunk, bátran ajánlom bárkinek, bár messze jobban pánikoltam, mikor tegnap este nekem zuhant egy chemotoxszal lefújt denevér, és még hatásosabb lenne, ha az első egyharmadát felcserélnénk az Őrületével, meg még sorolhatnám, de erre mondom, hogy ne legyünk telhetetlenek, persze, hiszen az is mennyivel jobb lenne, ha a fogorvosnál a szádba akasztott nyálszívó helyett egy huri szürcsölné ki belőled a nyálad szívószállal.

Vagy egy tizenkét éves kislány.
süti beállítások módosítása