Elköltöztünk: filmdroid.hu
Boy (2010)
2010.12.28. 23:20 8 komment
Merész álmok ide vagy oda, ember legyen talpán, aki egy új-zélandi filmmel képzeli el az év végi listáját - sőt annak legfelső fokát. Megáll az ész, komolyan. Valljuk is be: még filléreket se adnánk ki az ottani gyárból érkező premierekre, nem hogy élményszinten akár nagyban, akár komolyan számolnánk vele. Kis túlzással élve, élből utasítjuk el őket, hisz ki hallott már ilyen(ek)ről? Senki, ha jól gondolom, na ugye. De Taika Waititi, az új-zélandi író-rendező mégis az ellenek táborát erősítvén mutatja meg a földgolyó összes térfelének, nekünk, hogy odaát is zajlanak ám minőségi munkálatok filmgyártás címszó alatt, de még milyenek. Ő az, aki számolok is utána, már másodjára - az Eagle vs Shark után - hoz magával valami egyszerűen nagyszerűt, s valami olyat, ami ismeretlenül nagyot szólva találja ott, magát, a legjobbak között, a legjobbak felett. A címe nem más, mint Boy; egyenesen hazájának legnézettebb filmmutatványa. Hát hol marad a tapscunami?
A háttérsztoriról csak annyit, hogy még valamikor az év elején mutatták be a Sundance filmfeszten, ha minden igaz, ahol azonnal közönségkedvenc is lett, kimondva-kimondatlanul. Kis pályafutás, pediglen, első blikkre nincs benne semmi isteni szikra, plusz, amitől kult, ismert lehetne, vagy annak kéne lennie. Szimplán csak kedves-humoros kombócsomagba gyömöszölt képkockaegyüttes, mint amilyen például a Rémbo fia is volt egykor(on). A különbség csak annyi, hogy ez a fiú sokkal gördülékenyebb, sallangmentesebb szeretetfaktorral van megáldva a montázsai közt. Nem annyira kitalált, mesterkélt fun, hanem sokkal de sokkal kedvesebb, működőképesebb annál. Ami meg ki is emeli a tucatságból és predesztinálja a legjobbak közé.
Lényegében egy 11 éves fiú hétköznapjaiba csöppenünk bele, még 1984-ben. Megismerjük őt, testvéreit, az akkor egész világon, s rajta is eluralkodó Michael Jackson fanatizmust, meg az apját. Ez utóbbi lehet a legfontosabb a történet szempontjából, mert hosszú évezredek elteltével az anyukapótló nagyi elutazása után tűnik fel újra. Majd érkezésével, mondani se kell, egyből felkavarja az állóvizet; s a fiú (Boy) megtalálja benne a régóta keresett hősalternatívát. A baj csak az, hogy kölcsönös érzelmeknek itt helye nincs. Ugyanis a börtönből „frissen szabadult” elfoglalt faternek kincsre fáj a foga, nem a szeretetre, vagy éppen az elveszett, elhagyott fiára. De mindig a kezdet a nehéz…
Stílusgyakorlat nesze neked. Míg egyik pillanatban fiktív mesék követik egymást random, addig a következő snittben már a kertben tanyázó kecskével való kommunikálás folyik a napi megnemtörtént eseményekről. Aztán hol apuka táncol késsel, lánccal kéz a kézben, hol a kistestvér veszi elő szuperképességét. Majd lányok kerülnek a képbe és marihuána menedzselés rendelésre, sőt E.T. is befut elméleti szinten, mert az akkor nagy dolog volt, abban az időben. Ez utóbbi szép utalás amúgy, még ha jókat is mosolyogsz rajta, ahogy apuka elemzi eme film esztétikumát. Az - ezek után - tisztán látható, hogy nem egy hétköznapi, hanem egy egyedi darabról van szó. Nem csak azért, mert ilyen furcsaságokat pakol egymás mellé, hanem azért ahogy azt teszi, miközben még szíve is van. Mondom ezt úgy, hogy nem tartom igazán oly okos, intellektuális darabnak.
Inkább tipikusan egy vállalható szerethető alkotás ez, amelynek olyan bája, kisugárzása van, amire az utóbbi időben nem igen volt példa. Bár kétségtelen, van szíve, a mellett nem lehet elmenni szó nélkül. Keserédes mivolta kitapintható, ott van a dráma az apa-fia kapcsolatban vagy a meg nem született testvér szálban is, amikkel minden további nélkül lehetne egy komor, szomorú színárnyalatokkal lefestett képdarab. Van benne opció. Azonban, Waititi, szemmel láthatóan nem akart ennyire túldramatizált plánokat színre venni, hanem csak azt a tendenciát folytatni, amit korábban már az eagle vs shark esetében elkezdett és bemutatott nekünk. Ez pedig az egyik legnagyobb erénye is egyben. Hogy miközben adottak a lelki bukfencek a szereplői életében (a saját életéből való merítés leszögezhető), aközben nem akar okosnak látszani, vagy csak súlyos üzenetekkel letaglózni bennünket. Tudja jól a határt, s betartja szigorúan. Azt teszi, amit kell; könnyeddé, a fentebb említett sallangmentésebbé teszi a sztorit, azáltal, hogy nagyobb hangsúlyt helyez a komikumra. Amiben meg nincs hiba, egy percre sem. Az maximumon pörög-forog az első képkockától az utolsóig. Viszont, a nagy szmájlik, a vidám csomagolás mögött legbelül látni azt az igazi tartalmat is, azt, amit senki nem vehet el tőle persze.
Egyébként meg, simán csak megvesz kilóra, s lekenyerez ezzel a puritánságával. Egészen a zélandi tájtól, a zélandi zenéken át, a zélandi színészekig minden klappol benne. De annyira, hogy egy idő után tényleg úgy érezheted magad, mint a Fiú. Akinek a bőrébe bújhatsz, s keresheted a potenciált, a szótárban, magadban, ami megvan benned, úgy ahogy az ősökben is, csak te nem tudsz róla. Konklúziózva akkor ezt egyszerűen jó volt látni. Még mindig tisztán emlékszem például arra, ahogy Alamein (az apuka) tesziveszi magát, s csinál magából bohócot, csak azért, hogy kicsit fia kedvében járjon. Autójába ülteti, megvédi az ellenektől, szerepjátékozik vele, meg egyéb ilyenek, pedig messziről leolvasható róla, hogy az apáskodásról fogalma sincsen. Erre ott a legjobb jelenet az első találkozás, amikor a konyhában próbálnak egytémára vergődni - az priceless volt.
Érdekesség, hogy őt, az apát formálta meg a rendező Waititi. Akinek a látottak alapján még színészként is van esélye betörni a piacra; ha már a rendezői széke kényelmetlenné válna. A karaktere meg akkora ajándék, hogy az egy külön egész estés moziért kiált. Crazy Horses evör. Ő a showman, aki mellett azért mindenki eltörpült színészileg, karakterügyileg. Pedig a két társa, vagy maga Boy se alakított gyengén, simán együtt éltél vele, ahogy arra tettem már karaktereket pár sorral feljebb. Most így ennyi. Ebben sem volt hiba, egg.
Némiképp megfejthetetlen (maori) csodával állunk szembe, ez így leszögezhető a végére. Minden összetevője a minimalizmussal párosul, eleve nem hiszem, hogy ráfizettek volna, low budget ez a köbön, se több, de mégis kitörölhetetlen szkénákkal, jóleső, mondhatom filgúd érzéssel hagy ott a végén azzal a táncos stáblistával éppen. Fogyaszthatóságból bizony jeles, a vígjáték elemek meg sajátosak, inkább megmosolyogtatóak, de ízlésesek &ízletesek. Ezek után mi mással lehetne zárni, mint hogy megérkezett a műfaj egyik nagycsaládos meséje, amire legyen is igény a közeljövőben az otthonokban, ha lehet. Azt mondom: Legyen.
Címkék: iromány vígjáték 100 boy %
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
kmaate · http://kmaate22.blog.hu 2010.12.29. 08:12:21
A nép fia 2010.12.29. 10:08:56
kmaate · http://kmaate22.blog.hu 2010.12.29. 10:13:29
madárijesztő 2010.12.29. 11:24:10
Új-Zélandi filmek nem nagyon jönnek, én csak véletlen futottam bele ebbe a filmbe,de az elejétől a végéig lekötött.
inmfc · http://calacitra.blog.hu 2010.12.29. 11:57:04
GoVegan (törölt) 2011.01.01. 20:09:07
