Mindenki kedvenc és barátságos hálószövőjét az olcsó és körülrajongott horrorokon edződött Sam Raimi hozta el a mozikba 2002-ben, a minőségről és a szórakoztatófaktor szintjéről ugyan megoszlottak a vélemények, de tény, hogy a produkció több száz millió dollárt termelt. A közönséget leginkább megosztó harmadik felvonás után megpróbáltak belevágni egy negyedik felvonásba, ahol Felicia Hardy nem Fekete Macska lett volna, hanem Vulturess, a Keselyű lánya. Egy szó, mint száz a forgatókönyv hol Raiminek, hol a stúdiónak nem tetszett, a forgatás kezdete tolódott, majd a fejesek az egész tervezetet jégre tetté, így az legalább nem kavart be az elképzelésekbe. Mint kiderült a stúdió már jó előre betervezett egy rebootot, azaz a 2011-es Pókember 4 után már meg is kezdődtek volna a 2012-re belőtt új változat munkálatai.

Mi értelme van egy rebootnak? A Pókember filmek szépen hozott a konyhára, azt se lehetne mondani, hogy a rajongók teljes mértékben elpártoltak volna a franchise-től. Persze hivatalos magyarázatok mindig is születtek, de nyilvánvaló, hogy csak akkor érdemes újrakezdeni valamit, ha a készítők egyszerűen nem bírnak magukkal az eszükbe ötlő temérdek ötlettől. A változást kell szem előtt tartani, méghozzá úgy, hogy ne haragítsák magukra a képregény kedvelőit és azt mondhassuk, hogy van létjogosultsága az új átiratnak.

Peter Parker egy pókcsípés hatására tesz szert különleges képességekre, amelyeket egyre növekvő önbizalommal használ, később a bűnözők rettegett ellenfele lesz – fújja kívülről minden kicsi és nagy, hisz a világ legismertebb képregényhőse Pókember. Miért kell hát ismét lefutni a kötelező köröket a pókharapással kezdve az új erők próbálgatásán át ruha megalkotásáig bezárólag. Tim Burton sem fárasztotta magát ezzel a Batman filmnél, ahol az elején Bruce Wayne már denevérkosztümben repked. Volt valakinek kifogása ez ellen? A 90-es években James Cameron keményen dolgozott azon, hogy a gyöngyvászonra vigye a Hálószövő kalandjait, ő szintén azon a véleményen volt, hogy nem kell egy hosszú originstory, 10 perces montázsban bemutatta volna miképp vált Parker azzá, aki.

Az átalakított és újracsomagolt változat azonban nem veszi sietősre a tempót, mégsem lehet ráfogni, hogy fejcsóválva nézzük az előttünk zajló eseményeket. Nem bánjuk, hiszen ezúttal szimpatikus figurák mászkálnak a szemünk előtt. Tobey Maguire karaktere egy lúzer volt, kellőképpen irritáló, három rész alatt sem tudta magát megkedveltetni. Ezzel szemben Andrew Garfield szerethető és hiteles ebben a szerepben, az általa játszott Parker már nem egy teljesen béna tini, védelmére kel a gyengéknek és nem kell megerőltetnie magát, hogy okosnak látszódjon. Minden szinten jobban teljesít, mint Maguire. Kiderül, hogy Parker szülei sem voltak éppen buták, bonyolult képletek között élték mindennapjaikat.

Ezúttal nincs Mary Jane, van helyette Gwen Stacy, aki a képregényben is hősünk első szerelme volt. Emma Stone tökéletes választás volt a szerepre és teljességgel különbözik a Kirsten Dunst által hozott figurától. Dunst sajnos nem erőltette meg magát, túl halovány volt rajzolt másához képest. Stone viszont kellőképpen vicces, céltudatos, és aranyos okos, de Parkerrel való beszélgetései közben olykor egy kis tébláboló csitrivé lényegül át, egyszerűen nem lehet nem mosolyogni rajta. Nem maradhatott ki édesapja sem, aki kapitányként szolgál a rendőrség kötelékében, Denis Leary keményen formálja meg a kapitányt, de tud vicces is lenni (a Godzillás poén). Webb a többi színészre is odafigyelt, Martin Sheen és Sally Field nem felesleges karakterek, végre úgy érezzük, hogy helyük van a sztoriban. Rhys Ifans is hozza a kötelezőt, csak épp gonosz alteregójára, a Gyíkra nem fordítottak elég figyelmet, aki hirtelenjében egyik pillanatról a másikra akar több millió embert átváltoztatni.

Parkernek nem csak okosságokat kell elsütögetnie az órákon és az Oscorpnál, hanem fel kell öltenie a maga által gyártott pókjelmezt is. És ha már rajta van ki kell küldeni New Yorkba egy kis hálóhintázásra és bunyóra. Raimi alkotásaiban legalább akadt egy-két értékelhető ugrálás a Nagy Alma felhőkarcolói között, ám Webb erre is köröket vert, felettébb látványosra és emlékezetesre sikeredett. Nem lehet panasz a küzdelmekre sem, Pókember ügyesen és nem csak erővel próbálja legyűrni a Gyíkot, de nem kíméli magát és a hálóvetőjét sem, sőt az egyik nagy csata alatt Stan Lee is felbukkan (megkockáztatom, hogy az egyik legjobb cameoja). Ezúttal feledkeztek el a humoros beszólásokról sem, Pókfej a képregényben is folyamatosan nyomta a süket dumát, bár sajnos egy idő után, ahogy a helyzet fokozódik elmaradnak a vicces szövegek.

A kevésbé kidolgozott szérum-gyíkszál mellett a legnagyobb negatív a maszk levétele. Eléggé idegesítő és dühítő, hogy az okostelefonok és a szenzációhajhász riporterek világában csak úgy lehúzzák Pókemberről a maszkot. A végén gyakorlatilag minden fontosabb szereplő tisztában van azzal, hogy ki rejt a kék-piros gúnya, ilyen alapon totál felesleges a kosztüm. Ha ezeket a pillanatokat kihagyták volna sokkal jobb lehetett volna a film, bár ezzel együtt is ezerszer jobb, mint a rossz emlékű Raimi trilógia. 60 %-ot megadok rá, ami részemről azt jelenti, hogy végre egy nézhető Pókember film, mind hangulat, mind humor és akció terén jól bizonyít. Ugyanakkor nem hiszem el, hogy ezzel a gárdával ne tudták volna letudni a negyedik részt.

imdb: 7,6
rottentomatoes

Büdzsé: 230 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 200 millió dollár
Eddigi összbevétel: 521 millió dollár