Elköltöztünk: filmdroid.hu
O'Horten - A félkegyelmű vasutas
2009.12.24. 13:02 2 komment
Az alábbi kritikát monday küldte be, köszönet érte.
A néző már hetek óta melegít egy jó kis norvég filmre, mert él benne néhány sztereotípia arról, hogy ami skandináv, az csak jó lehet. Ráadásul vevő minden olyan szubkultúra (jelen esetben a vasutasok életének) ábrázolására, amelyről ha az átlagosnál picivel több ismerettel bír, máris bennfentesnek érezheti magát. És hát sejti, hogy egy végtelenül magányos karaktert fog viszontlátni a vásznon, akivel, valljuk be, manapság nem nehéz azonosulni. Bent Hamer rendezőnek már amúgy is van tapasztalata a közösségtől elszigetelten élő, saját kis világába zárt ember ábrázolásával kapcsolatban. Csakhogy ami Henry Chinaski (Tótumfaktum, 2005) esetében működött, az Odd Horten esetében nem működik.
Első ránézésre roppant szerethető figura: ő az a szelíd kisfiú, aki beleöregedett egy 66 éves testbe, egy ráncokkal összeszabdalt, vizenyős tekintetű arcba. Odd Horten majdnem négy évtizedet húzott le a norvég vasútnál, pályafutása elismeréseként pedig megkapja az ezüst mozdonyt. Egy zajos patkánylyukban lakik, minimum egyidős a bútoraival, maga vasalja az egyenruháját, és meglehetősen szűkszavú. Általában csak annyit mond: „Tak”, ami arrafelé egy „Köszönöm”-mel ér fel.
Elvileg arról szól a film, hogy miként tud megbirkózni egy frissnyugdíjas azzal a tudattal, hogy a társadalomnak már nincs szüksége rá. Bent Hamer értelmezésében tehát a nagyapám, amennyiben norvég lenne, hülyébbnél hülyébb helyzetekbe keveredne: például pipával a szájában bóklászna egy kifutópálya közepén, majd szenvtelenül tűrné, hogy cserébe a vámosok jól meggumikesztyűzzék. Ha a nagyapám norvég lenne, némi rábeszélés után beülne egy másik öreg mellé, akinek az a hobbija, hogy részegen és vakon, csuklyával a fején vezet a városban. De a legjobb: ha a nagyapám norvég lenne, piros magassarkút húzna a lábára, mert az uszodai szekrényéből rejtélyesen eltűnt a saját cipője. Derék Hortenünket még csak véletlenül sem zökkentik ki apátiájából ezek a bizarr események, és joggal feltételezhetjük, hogy azért nem, mert már régen megszokta őket. Felmerül tehát a kérdés: Mi változott az életében a nyugdíjazással?
Bukowski fent említett író-alteregója csak látszólag teng-leng a koszlott nők, kocsmák és lóversenyek világában; valójában nagyon is tudja, hogy mit akar. Írni és megjelenni. Ezzel szemben Odd Horten úgy jár-kel a vikingek földjén, mint egy jóllakott zombi. Teljesen céltalanul. Pedig a környezete igazán mindent elkövet, hogy kimozdítsa érzelmi és szociális bénultságából: egy régi ismerős halálhírét közlik vele, seggen csúszó papot mutatnak neki, meg zárás után meztelenkedő párt az uszodában.
Horten körül folyton ott settenkedik a lehetőség egy tartalmas(abb) életre, ám a film készítői úgy döntöttek, hogy egészen az utolsó pillanatokig tébláboltatják ezt az öreg bábut, majd egy huszárvágással megoldják minden problémáját. Sajnos ez dramaturgiából elégtelen.
Színötöst érdemel viszont a fényképezés. Helyenként már-már almodóvari színekkel és lenyűgöző beállításokkal kárpótolják a nézőt a film hiányosságaiért. Szinte minden arcnak van egy története (más kérdés, hogy egyiket sem mesélik el), az uszoda medencéjében játszódó, felülről felvett és alig néhány másodperces jelenetet pedig méltán tehetnék esztétikai kurzusok tananyagává.
Az O’Horten összességében egy kedves, jószándékú film csapongó történetvezetéssel, együgyű karakterekkel, hibátlan zenével és üdítő színekkel. Na meg persze az áhított bennfentességgel (csak hogy tudd: ha tőlünk mész nyugdíjba, sihuhúzunk egy jó nagyot a tiszteletedre).
60 %
Címkék: iromány dráma 60 %
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
