Elköltöztünk: filmdroid.hu
A vadon hercegnője (Mononoke Hime, 1997)
2010.08.23. 16:46 3 komment
Aki már legalább gimis korú tudja, milyen frusztráló olyan esszék írásával tölteni életünk nagy részét, amiket csak egy tanár olvas el. Nos, azzal a gyenge kifogással, hogy a héten többször is felmerült Miyazaki neve a hírekben és kommentekben, leporoltam a disszertációt, amit a rajzfilm rendezőről írtam évekkel ezelőtt, és feltöltöttem belőle egy fejezetet. Most szólok, hogy ez nem egy kritika, és nem is spoileres, de leginkább azoknak lehet érdekes, akik ismerik a filmet vagy a Miyazaki más munkáit.
Honshu szigete, a kaotikus, forrongó Muromachi-korszak vége felé, a XV. században: Ashitaka, az évszázadok óta száműzetésben élő dicsőséges Enishi-nemzetség utolsó sarja békésen él népével egy hegyi faluban. Egy nap dühöngő, megsebzett szörnyeteg támad alattvalóira, aki az ifjú herceg halálos lövése után átkot bocsát gyilkosára. Ashitaka útnak idul, hogy megoldja a fenevad rejtélyét és megszabaduljon a végzetes átoktól: hamarosan egy pusztító háború közepén találja magát, egyik oldalon az Eboshi úrnő vezette, erdőségeket irtó vaskohász közösséggel, a másikon pedig az otthonukat védő Állat-démonokkal, akiket a szépséges San hercegnő vezet. – port.hu
Eredetileg Hayao Miyazaki az utolsó egész estés filmjének szánta, és az összes korábbi filmjéből vett motívumok megtalálhatók benne. Egyben a legsötétebb és legambíciózusabb filmje is, melynek szívében a hagyományos japán identitás dekonstrukciója rejtőzik. Akárcsak egy klasszikus mítosz, felfed valamit a közönségnek saját magáról: Miyazaki japán mítikus múltjából merít inspirációt, hogy egy új nézőpontot adjon a jelenre azáltal, hogy kritikusan foglalkozik a múlttal.
„Tisztán látjuk a 21. századot, és azon töprengek, hogy hogyan tudunk mi, a közönségünk és a gyermekeink élni ebben a káoszban. Egy olyan korban élünk, amikor nem tudjuk elkerülni, hogy kérdéseket tegyünk fel magunknak. Ebben a helyzetben készítünk filmeket. Nem készíthetünk ugyanolyan filmeket, mint azelőtt.”
Miyazaki a jól bevált irodalmi eszközt használja, hogy kommentálja a jelenben uralkodó káoszt, rávetít egy kort egy analóg történelmi időszakra. A film a Muramochi korban játszódik (1392-1573), egy átmeneti időszakban, amit polgárháborúk súlytottak és ekkorra tehető az ipari mértékű vaskitermelés megjelenése is, ami az őserdők kiirtásával járt. A 16. Században vált meghatározóvá a komplex feudális rendszer, amit a rivális földesurak folyamatos háborúi kísértek. 1543 a Nyugattal való első találkozás éve, amikor az első portugál kereskedők megérkeztek a szigetországba és magukkal hozták a Kereszténységet és a lőfegyvereket. Helen McCarthy szavaival a film története „feszültségek és küzdelmek különböző lények között különböző célokkal, akik kénytelenek megküzdeni egymással a fogyatkozó forrásokért egy világban, ami napról napra összetettebb és veszélyesebb,” olyan küzdelmeké, amelyek épp olyan aktuálisak ma, mint a Muramochi korban, de elég régen történtek ahhoz, hogy csodálatos találkozások és gyönyörű kitalált lények is elférjenek benne. A revizionista történész Amino Yoshika szerint A vadon hercegnője nem egy hagyományos kosztümös dráma, mert megkérdőjelezi és aláássa a japán történelem és identitás meghatározó eszméit:
„Szemben a harmónia, haladás és a homogén, patriarkális japán nép idealizált mítoszával, ami uralta a háború utáni japán történelemkönyveket, a film a disszonancia, spirituális veszteség és a környezeti katasztrófa képét mutatja meg, amiben az emberek és a természet küzdenek meg egymással és a nők meghatározó szerepet játszanak.”
A felirat a nyitó képsorok alatt rögtön a japán nemzeti identitás gyökereire utal: „Réges régen, a tájat erdők fedték, ahol ősidők óta az istenek szellemei laktak...” Japán mint az istenek hazája az i.sz. 7-8. századra nyúlik vissza, és meghatározó toposszá vált a 11-12. századok alatt. Mint buddhista állam, Japán jelentéktelen szerepet töltött be a központi Kínához és Indiához képest, ezért az őshonos Shinto kamikat beolvasztották a Buddhizmusba, mint a különböző buddhák és boddhisattvák manifesztációit. Az „istenek hazájaként” Japán buddhistaként, de gyedülállóan japán buddhistaként határozta meg magát, és két sikertelen mongol megszállási kísérlet után az „istenek hazája” a nemzeti büszkeség fókuszpontjává vált. A vadon hercegnőjében a történelmi középkor és az istenek mitológiai kora egybeolvadnak, jelezve, hogy ez a múlt radikális újra-értelmezése és nem egy konzisztens történelmi rekonstrukció. Az „istenek hazája” vagy „isteni föld” (shinkoku) fogalomból merítkezett a szélsőséges nacionalista nyelvezet a II. Világháború előtt, és a nemzet Shinto mitológiai alapjait az iskolákban történelemként tanították. Miyazaki azonban megfordítja az istenségek nacionalista kisajátítását azáltal, hogy a tiszteletüket az Emishi néppel azonosítja, míg a Yamato uralkodó istengyilkosként jelenik meg.
Hayao Miyazaki alapjaiban ássa alá a hagyományos nacionalista narratívákat azálatal, hogy a főszereplője egy nem-japán fiú és a történet középpontjában az istenek hanyatlása áll. Ashitaka herceg az Emishi néphez tartozik, azon bennszülött „barbár” törzsek egyikéhez, akiket a kialakuló Yamato állam kiközösített vagy kiirtott. Ashitaka falujában a bölcsek arra panaszkodnak, hogy a népüket majdnem teljesen kiirtották 500 évvel ezelőtt és azóta a távoli keletre szorultak a megmaradt törzsek. Ahogy Ashitaka elhagyja a faluját Idegenné válik, megkülönböztetik a ruhái és a vörös antilop, amin lovagol. Míg Tataraba munkásai kártevőkként tekintenek az istenekre és az erdő szellemeire, az emishi falu harmóniában él a természettel és tiszteletben tartja az isteneket. De Ashitakát beszennyezi a Tatarigami – a démonná változott vaddisznó isten – ezért el kell hagynia faluját, nem azért, hogy gyógyulást keressen, hanem hogy felnőjön a végzetéhez. Chichiróhoz hasonlóan egy liminális állapotban van, és halott a közössége számára. Visszaköveti a vasgolyót, amit a Tatarigami testében talált Tataraba faluba, ahol fegyvereket és lőszert készítenek, és folyamatos háborúban állnak az erdő szellemeivel. De Miyazaki elutasítja az egysíkú jellemrajzokat: kiderül, hogy Tataraba menedéket nyújt a társadalom kirekesztett alakjainak, prostituáltaknak, leprásoknak, akik a túlélésért küzdenek a természet erőivel. Hovatovább, itt a nők egyenlőséget élveznek a férfiakkal, keményen dolgoznak és ha kell harcolni is tudnak a falu védelméért. „Szemben az átlagos kosztümös filmmel, ebben a filmben kevés szamuráj, paraszt vagy földesúr jelenik meg. A főbb szereplők emberek és istenek, akik ritkán jelennek meg a történelem színpadán.” (Miyazaki) Amikor megjelennek is negatív fényben tűnnek fel: a szamurájok ártatlan parasztokat mészárolnak, Jigo állítólag szerzetes, de önző és kapzsi, az uralkodó pedig bármire képes a halhatatlanság eléréséért.
Ashitaka áthidaló szerepet játszik három különc nő között, akik a nőiség különböző, és nem hagyományos aspektusait testesítik meg, amik „teljesen kívül esnek a nőgyűlölő patriarkális kollektíván, ami rohamos gyorsasággal vált a korabeli japán társadalom alapjává.” (John Tucker) Az első Lady Eboshi, Tataraba vezetője, aki jellemében Kushanát idézi meg a Nauszika: a szél harcosai c. Miyazaki filmből. Kushanához hasonlóan és ellentétben a hagyományos nézettel, ami párhuzamot von a nőiség és a természet között, Eboshi a haladás és a technológia oldalán áll, és teljesen egyedül, férj nélkül érte el a pozícióját. Bár van gondoskodó oldala is, és anyai figuraként tekinetenk rá Tataraba lakói, nem haboz hátrahagyni a sebesülteket, ha erre van szükség. Elég vállalkozó szellemű ahhoz, hogy egy új technológiába fektessen be és elég bátor, hogy isteneket öljön meg. Míg a címben szereplő San a természet oldalán van, korántsem gyenge vagy alárendelt. A legkevésbé ’aranyos’ Miyazaki hősnői közül, San egy mononoke – egy bosszúálló démon hatalmában van – az erőszak megtestesítője, aki gyűlöl minden embert. A farkas Moro nevelte fel, és soha nem fogadta el az emberi voltát. „San dermesztően Idegen, természet feletti erők teremtménye, teljesen kívül az emberin és éppenhogy belül az állatin.” (Susan J. Napier) A japán irodalomban bevett szereplők a szellemek birtokolta nők. A mononoke birtoklás felhatalmazta a nőket arra, hogy bosszút álljanak vagy fellázadjanak a szigorú patriarkális társadalmi rend ellen még életükben vagy haláluk után. San farkas anyja, Moro az erdő egyik utolsó istene, és bár gyakorlatilag egy ’beszélő állat’, nincs benne semmi cuki, az eredeti verzióban a hangját is egy férfi színész adja. Míg San-nal bölcs és anyai, ugyanakkor félelmetes harcos is.
Japán ma is a természeti szimbólumain keresztül határozza meg magát, de Miyazaki rámutat, hogy a közmondásos japán természetszeretet ellenére milyen sebeket okoztak a környezetnek. A vadon hercegnőjében megjelenő természet távol van a Totoro: a varázserdő titka szelíd és harmónikus vidékétől. A természet itt vad, és az istenek nem csak közömbösek az emberekkel szemben, hanem aktívan ellenségesek. A Természet, amit a Shishigami, az erdő királya testesít meg viszont nem csak az emberek, de az istenek iránt is közömbös. Az emberek és technológia helyzete is kevésbé tiszta, mint a Nauszikaban, ahol sikerül végül kompromisszumot találniuk. A vadon hercegnőjében nincs lehetőség kompromisszumra, az istenek ideje lejárt és hogy az emberek hogyan fogják betölteni a gondnokságukat a természet fölött csak kérdéseket vet fel, de az eddigi viselkedésünk nem sok jót ígér.
Címkék: anime hayao miyazaki a vadon hercegnője
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
borleszk (törölt) 2010.08.23. 17:31:16
winterrain 2010.08.23. 19:30:50
Én úgy láttam ezt a filmet, hogy nem tudtam a párhuzamról ami a történet és a japán történelem közt van, és a japán hitvilágról sem voltak ismereteim.
Megkockáztatom hogy ennek ismeretében még érdekesebb lehet a film.
Szokatlanul komoly hangvételű a film,
amit Miyazaki bizonyára felelősségteljes búcsúnak szánt, aztán szerencsére nem így lett.
Ha nem baj ide linkelek egy másik remek cikket a filmről Varró Attila tollából:
www.c3.hu/scripta/filmvilag/0101/varro.htm
Kiváncsian olvasnám a disszertáció többi fejezetét is.
