Elköltöztünk: filmdroid.hu
Biutiful
2011.10.08. 16:00 9 komment
A halál akkor a legszebb ha költői. Alejandro Gonzalez Inarritu munkásságát arra tette fel, hogy a halál elregélését mutassa be minél többféleképpen. A 21 gramm-hoz és a Bábel-hez képest viszont a Biutiful igencsak kisrealista, vagyis inkább minimalista halálrege, amelyben majdnem Javier Bardem-é minden érdem. Ugyanis Inarritu a már-már manírjává vált többcselekményes történetmesélést megcsonkította ugyan, de még így is bedolgoznak a mellékszálak erőteljesen a főhős élettörténetébe. De a próbálkozás, hogy ezúttal egyetlen markáns és nyers főszereplő köré szője haláltusáját - nem könnyedebb, és talán csak hajszálnyival fogyaszthatóbb - mindenképp dicséretre méltó.
Uxbal (Javier Bardem) szenved. Miután a rendelőben lecsapolja saját karját vérminta gyanánt az eredményre még ő sincs felkészülve. Súlyos prosztatarákot diagnosztizálnak nála és a kemoterápia pusztán néhány hónappal könyörül csak rajta, hogy el tudja simítani az életét maga körül mielőtt itt hagyná két kisgyermekét. Uxbal járatos az alvilágban, illegális bevándorlók számára igyekszik munkát biztosítani az önzés legapróbb szándékától mentesen, mellékesként pedig hullákkal folytat párbeszédet, hogy azok hozzátartozói könnyebben képesek legyenek feldolgozni a rájuk ülepedő gyászt. Uxbal szívében annyi jóindulatiság és érzelmi segítőkészség vert tanyát, hogy talán ezért képtelen mindent jobbá tenni, mert mindenkit meg akar menteni. Kezdve szenegáli barátjától, a kínai bevándorlókon át, saját alkohol- és drogfüggő exfeleségéig. De mindenekelőtt két gyermekének szeretne legalább egy halványan kirajzolódó biztonságos jövőt teremteni.
Inarritu gyönyörűen játszik a fényekkel és a zenével, amire a félhomályban előszeretettel fürdőző Barceloniai helyszín melankolikusan rímel. A katalán főváros színpompái egyenesen kiemelkednek a sikátorok mocskából, a kígyózó embertömegből. Főhősének legkeményebb és fojtogató pillanataiban pedig olyan különös, mágikus zenével gondolkodtat és mélyít el bennünket nézőket, hogy szinte beleveszünk ebbe a különös kettősségbe.
Már az első jelenetben vibrál némi szürreális felhang, amelyet végig rendkívül jó ritmusban adagol a film. Egy olyan utazás ez, amely a halál gyönyörűségével kecsegtet, de végtére a stádiumai sohasem válhatnak széppé, sőt, kiábrándító és tragikus az egész lefolyás, amelyet ráadásul egy olyan tiszta ember él meg, aki a világon mindenkin képes lenni segíteni, ha alkalma adódna rá. A spiritualitás egy speciális adalékkal egészíti ki a szenvedéstörténetet, amelyben Inarritu gyönyörűen találja meg és használja ki a potenciált. Ezzel, mintegy keretbe foglalva művét.
Javier Bardem leegyszerűsített és csupaszív karakterét olyan hétköznapian, mesterkéltségtől és maníroktól mentesen hozza, hogy az ember olykor belefeledkezik, hogy egy színészt néz a képernyőn. Annyira esendő és természetes minden egyes mozdulata és arcrezdülése, hogy bárki más nehezen vitte volna el így ezt a filmet a vállán, ahogy ő teszi. Éppen ezért kissé zavaró, hogy Inarritu miért erőlteti a filmbe a kószáló mellékkarakterek részletesebb kifejtését, ezzel feleslegesen megnövelve a játékidőt. Mert a film két és fél órája jobban működne, ha nem térne ki ezen szereplők életének egy nagyobb szeletére. Mert Bardem karaktere magához ragadja a néző figyelmét és azt el nem ereszti holmi kínai homoszexuális pár kedvéért.
A Biutiful utolsó tíz perce bizony kifacsar mint, egy rongyot és olyan csodálatosan mélyít el keserűségében, hogy azt nem fogod elfelejteni. Már csak azért sem, mert Bardem nem hagyja.
(További publikációk tőlem a Médiaviagrán).
Címkék: iromány dráma 80 %
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Loger 2011.10.09. 00:21:09
asz0089 2011.10.09. 12:58:26
Én fontosnak tartottam a meleg szálat is, nagyon elgondolkodtató volt. Mennyi hazugságába kényszerülnek emberek, csak mert nem lehetnek önmaguk. S mire képes a szeretet, a vágy, mások iránt.