Elköltöztünk: filmdroid.hu
Made in Hollywood (Somewhere)
2011.11.12. 20:20 10 komment
Johnny Marco (Stephen Dorff) a Hollywoodi fénylő csillagzat alatt éppen jól menő filmsztár. Lánya évek után bukkan fel és kapcsolódik be Johnny katatónikus életvitelébe, de a sztereotípiákkal ellentétben elsőre nem kavarja meg őt túlságosan. A széttett lábak arzenálja továbbra is szívesen várja, a whisky és a pezsgő ugyanúgy dől, ahogy a pénz a zsebeibe. De mégis: Johnny olyan, mint egy híres szobor. Mindenki vágyik rá, hogy láthassa, de végül a kíváncsi szemek magára hagyják, magányba burkolnak egy filmsztárt, akit millióan akarnak ismerni és még sincs mellette senki.
A fekete Ferrari folyamatosan szeli az utakat, mintha hosszú ideje keresni valamit, bármit, ami feljebb rangsorolja vezetőjét a nihilnél. Fényűző partik, rúdtáncos ikerlányok, rajongók, csillogó cukormázas motelek dugig kibélelve puncikkal, akik csak Johnnyra várnak. Minden adott, a felszín alatt még sincs egy deka értelem sem érzelem. A showbiznisz már régen felzabálta főhősünk lelkét, aki ezzel pontosan tisztában van, de egyszerűbb ha tudomást sem vesz róla. A 11 éves kislány, Cleo (Elle Fanning) hivatott ráébreszteni apját arra, hogy mennyire nem része az életének. Flancos motelekkel, csillogással és hírnévvel ugyan hatni lehet egy gyermek lelkére, sőt, királynőként érezheti magát, de ez pusztán ideig-óráig tartó képlékeny állapot. Olyannyira, hogy Johnny szinte fájdalmasan él egy gondterheltségmentes életet, amiben a legnagyobb problémája, hogy nincsenek problémái.
Ez az apatikus lét mindennél gyilkolóbb számára, és a merengésekben kitartott hosszú snittek is azt hivatottak ábrázolni, hogy mennyire semmije sincs, annak ellenére, hogy az ellenkezője mutatkozik meg a külvilág felé. Valahol épp ez a film legnagyobb terhe is, hogy a semmiről szól, szófukar, gyönyörűen becsomagolt, kellemesen dallamos, de a lényege, az egzisztenciális belső válság kopott és unalmas. Önmagában nem, de Sofia Coppola ezen tolmácsolásában bizony az. Művészinek művészi, csak túlságosan stilizált, minimalista rétegmű ahhoz, hogy a csodálatosan megkomponált operatőri munkán - és Stephen Dorff melankolikus, balladai játékán - meg néhány hangulatos zeneszámon kívül bármit is élvezni tudjunk belőle. Tömény 40 perc után még a befogadóképesebb nézőknek is elérdektelenedhet, de azon túl a hangulata ha csak karcsún is, de kitart a végéig, aztán elporlad a semmibe Stephen Dorff fekete Ferrarijával és mosolyával együtt.
Sofia Coppola filmes merengései nem a magamfajta nézőnek valóak, mert be kell valljam, hogy a sokak által éltetett Elveszett jelentés sem a szívem csücskének egy darabja. Kedvelem a melankóliába, drámába szőtt útkeresés történeteket, de ez a két mű engem a végtelenségig untat. Ráadásul a Somewhere-hez nem hogy előítéletmentesen ültem neki, szabályosan vártam és piszkosul örültem, hogy Stephen Dorff-é a főszerep. Más kérdés, hogy csak ennyi lett belőle.
(További publikációk tőlem a Médiaviagrán).
Címkék: iromány dráma 50 %
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nikodémus 2011.11.12. 21:58:14
puramuk 2011.11.13. 00:56:59
efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2011.11.13. 11:19:05
Maya-- 2011.11.13. 12:30:13
viszont nekem sem tetszett, hogy a film elejétől(ahol hosszan piruettezik a Ferrarival) a végéig, olyan mintha egy-két hónap telne el a két óra helyett..én legalábbis ezt éreztem. mindig szerettem Sofia Coppolának ezt a "azt hiszitek ti normálisak vagytok ?" mondandóit, de most az az érzésem volt, hogy ezt valami csiga rendezte, és nem ő.
nem a piánó ritmus ellen vagyok, sőt némelyik filmnél kifejezetten imádom, de most ennél a filmnél uncsi volt...
vrango 2011.11.14. 07:18:48
A "Somewhere" (na, a magyar fordítás megint nem sikerült túl fényesen!) mondanivalóját vettem, de a rendezőnő most talán túlzásba vitte a "repetitív" jeleneteket... vagy csak rosszkor néztem. Meg talán itt a soundtrack sem volt olyan ütős, mint máskor.
Viszont Stephen Dorff mindenesetre kellemes meglepetés volt, Elle Fanning szintén!
Újranézés lesz, de addig is várom Sofia következő művét!:D
Gevin · http://mediaviagra.blog.hu/ 2011.11.14. 13:09:07
Ja és nem vágyam, hogy médiageci babérokra törjek, de efféle utalás nem is volt az írásban. A téma, mint írtam jó, de ettől a film még unalmas. Ez meg Sofia hibája, mert Stephen Dorff tudja, amit tudnia kell. Elle Fanning mondjuk kevésbé.
nikodémus 2011.11.14. 21:01:35
K.Leslee 2011.11.15. 12:06:36
Sophia arra törekedett, hogy ez a magány áttelepedjen a nézőre is, testközelbe hozva filmjét.Egyedül a lánya volt az a személy, aki úgy nézett rá, mint emberre és nem mint üres bálványra.
Éppen ezért, a lányával töltött idő lehetett volna mozgalmasabb,a két hangulat közti kontrasztnak jót tett volna. Sophia telepakolhatta volna a filmet csavarokkal, vagy bölcs párbeszédekkel, de hál' istennek, nem tette. Nem egy hibátlan remekmű, de így jó ahogy van. Sem a jelképek(Ferrari=sztárélet) Még a záró jelenet sem volt giccses és ez szerintem az azt megelőző másfél órának köszönhető.
Tanulság: A Ferrari nem boldogít :-)
Gevin · http://mediaviagra.blog.hu/ 2011.11.15. 17:18:20
Hangsúlyozom, hogy az Elveszett Jelentés sem rossz, csak személy szerint engem messziről elkerült - újranézés mondjuk nem ártana, de a Somewhere után azt hiszem pár évig inkább kihagyom Sofia filmjeit.
