Elköltöztünk: filmdroid.hu
Az öldöklés istene (Carnage)
2012.01.15. 20:15 12 komment
Atkaukac1989 küldött egy kritikát Roman Polanski új filmről, nagyon szépen köszönöm.
Mindannyian tudjuk, hogy manapság a remakeekből, előzményfilmekből és folytatásokból tartják fent magukat a nagy hollywoodi stúdiók. Azonban van amikor nem kell sem egy jól megcsinált előzmény mozi, vagy egy jó irodalmi alapanyag, mindössze elég egy díjnyertes színdarab is.
Yasmina Reza azonos című színdarabjából, melyet nagy sikerrel játszanak a világ színházaiban, Roman Polanski készített kamaradrámát Az öldöklés istene címmel. Ehhez vett egy alapul helyszínnek egy new yorki lakást és összezárta benne a mai filmgyártás négy legnagyobb színészét. Jodie Foster és John C. Reilly az egyik házaspárt alakítja, Kate Winslet és Christoph Waltz pedig a másikat játssza.
Alapszituációnkban a konfliktust az robbantja ki, hogy a jól nevelt felső középosztálybeli családban nevelkedett gyerkőcök egymásnak estek az iskolaudvaron és ez bizony nagyon csúnya dolog. Hiszen a szegény kis Ethan Longstreet (a Foster-Reilly páros fia) maradandó sérüléseket szenvedett, az agresszív és felelőtlen Zachary Cowantől (a Winslet-Waltz páros fia). Ezt az ügyet példás és jó szülők lévén, nem hagyhatják annyiban és összegyűlnek egy kis kupaktanácsra, hogyan neveljük gyermekünket 21. századi szellemben, de minden szabályt betartva címszó alatt.
Természetesen, ha egy szülőnél a gyermeke kerül egy központi probléma középpontjában, először kulturáltan és illemtudó vitapartnerként fogyasztja az almás-körtés pitét, de ha szívóznak vele, hajlamos arra, hogy kijöjjön belőle a vadállat (és a pite).
A film első felében megismerjük főhőseinket, Alan (C. Waltz) jó menő new yorki ügyvéd, aki számos pert nyert már, sikeres a szakmájában. Most éppen egy gyógyszercéget kell védenie és ennek érdekében folyamatos telefonkapcsolatban kell maradnia az ügyfelekkel. (A filmben ez számos humoros pillanat forrásához vezet). Felesége Nancy gondoskodó anya és szerető feleség. Michael (J. C. Reilly) háztartási eszközökkel házaló ügynök, igazi bumfordi és melegszívű proli, aki a családjának él. Penelopé (J. Foster) pedig egy írónő, aki intellektuális és művészi érzékenysége révén kicsit műveltebbnek hiszi magát a többieknél és két lábbal a föld fölött jár.
Mindannyian remekül hozzák a rájuk osztott figurákat, de a két férfiszínész magasan a legjobb. Hozzájuk köthetőek, a legjobb pillanatokat és a zseniálisan megírt párbeszédekből a legjobb szövegek. John C. Reilly talán még sohasem volt ilyen szerethető, Tarantinonak pedig nem lehetünk elég hálásak, hogy még idejében felfedezte nekünk a most is bravúros alakítást nyújtó Christoph Waltzot. Figurájáról szinte csak a telefonbeszélgetésekből szűrünk le következtetéseket, vagy egy-egy félmosolyt leolvasunk az arcáról, de semmi több. Mégis magunk előtt látjuk, hogy mennyire összetett jellem, tudjuk az összes gesztusából, manírjaiból, hogy milyen férj és apa lehet valójában. De ugyanez ez igaz Jodie Foster karakterére is. Aki próbál felülemelkedni a sivár kis házaséletén, adja a tökéletesen mindentudó feleséget és az erős, karizmatikus, 21. századi nőt. Aki művészeti albumok és komolyzenei cd-k világába menekül. Kate Winslet pedig egy klasszikus anyatípus, aki csak közös nevezőre akar jutni, ebben az elég kínos ügyben.
Amikor viszont levetkőzik a sallangokat és bájolgást, mindenkiből előtör a valódi énje. Ebben igazán profi Polanski filmje, hogy lecsupaszítva és figyelmünket másra nem terelve megmutatja, hogy mennyire elcseszett világban élünk. Görbe tükröt tart a mai családmodell elé és a meddő házastársi viszony(oka)t is kendőzetlenül bemutatja. Egy Tony díjas színdarab remek filmadaptációjával van dolgunk, melyet pont a csúcsponton hagynak abba. Polanski remek arányérzékről és remek humorú filmről tesz tanúbizonyságot. Ezzel is egy új oldalát megmutatva. Ennyire jól kijönni egy házi őrizetből, nem semmi.
A négy színészóriás pedig meghálálja ezt. Nincsenek túljátszott pillanatok, nem esnek bele a túlgesztikulált, mindenkit le akarok játszani a palettáról típusú hibába. Ez pedig csak a legjobbaknak sikerül. Ha pedig szeretnénk látni, mit is neveznek igazi színjátszásnak, gyorsan váltsunk jegyet erre a remek humorú és kiváló hangulatú egyhelyszínes kamaradrámára.
75%
Büdzsé: 25 millió dollár
Eddigi amerikai bevétel: 1,3 millió dollár
Eddigi összbevétel: 19 millió dollár
Címkék: iromány vígjáték 75 % carnage
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Is 2012.01.16. 13:15:24
A filmet még nem láttam, de azért ez megütötte a szemem. Gondolom, ez az író szubjektív véleménye.
Egyébként nagyon tetszik a kritika, elég jó kedvcsináló.
ForgerON · http://filmdroid.blog.hu 2012.01.16. 13:59:56
efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2012.01.16. 15:48:44
Atkakukac1989 2012.01.16. 17:32:14
suo tempore 2012.01.16. 20:28:31
Atkakukac1989 2012.01.16. 21:35:19
suo tempore 2012.01.18. 18:30:56
ez amúgyis egy mozis blog :)
wiener 2012.01.30. 02:51:48
ennek fuss neki mégegyszer
nikodémus 2012.02.11. 08:12:16
ChrisDry · http://www.chrisdry.com/ 2012.02.13. 18:18:53
koimbra · http://filmdroid.blog.hu/ 2012.05.24. 11:44:48
Inkább színházban láttam volna, olyan érzés kerülgetett, hogy ez nem igazán filmre való. A színészek Foster kivételével egész jók, Foster alakítása talán színpadon elment volna.
Egyébként kissé erőltetett voltak a "már megyünk, de még visszamegyünk a lakásba párszor" szituációk. Valahogy nem volt életszerű.
Szóval nekem csalódás, bár személy szerint egyébként sem vagyok nagy kedvelője az egy helyen játszódó pár szereplős filmeknek és ezt sokszor mondtam. Viszont a Buried vagy a 127 Hours nagyon bejött.
