Elköltöztünk: filmdroid.hu
Utódok (The Descendants, 2011)
2012.02.16. 22:00 8 komment
A planéta egyik legkiválóbb rendezőjének tartott Alexander Payne hosszú évek után új filmmel tér vissza a filmvilágba, mely kérdés nélküll díjak, jelölések sokaságát eredményezi, már látatlanul sejtve. Természetesen nem érdemtelenül, az Utódok 2011 legjobb filmjei közt van, holott igazán újat nem tud nyújtani.
Hawaii. A szkript a paradicsomot választotta helyszínül, hogy hőseinket a pokol bugyraiba tunkolja, na, nem a katartikus és a depresszív hangulatbuborékok alkotta közös halmaz lengi be a vásznat, bár a szinopszis adja alá a lovat, de mégis az egész olyan kedvesen és szerethetően lett tálalva, hogy hiába mindaz a negatív érzelembomba melyekkel a karakterek mellett, minket is célba vesznek, az Utódok nemes egyszerűséggel megmelengeti a szívet. Pedig egy anya, egy feleség, egy lány elvesztéséről van szó konkrétan.
Matt (Clooney) feje fölött összecsapnak a hullámok. Felesége súlyos balesetet szenved, így egymaga marad két korántsem egyszerű lányára, s lassan kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy rossz apa. Közben azt is megtudja idősebbik gyermekétől, hogy felesége megcsalta, így lassan kénytelen szembesülni a ténnyel, hogy rossz férj. És ha ez nem volna elég, az örökségül szolgáló családi birtokot is ideje eladni, ez pedig a sziget jövőjét illetően komoly következményekkel járhat. Ami biztos, Matt nem rossz ember.
Payne kiváló kalauz a kisember lelkében, állomásról állomásra haladunk, melyek igen változatosak. A gyász, a düh és a megbocsátás mellett millió gondolat formál még kérdőjelet, melyekre választ csak az idő adhat. Megférhet-e egymás mellett a gyász és a düh? Pláne, ha mindkettő esetében ugyanaz a célszemély? A gyász elhomályosít minden bűnt és csak a jóra szabad emlékeznünk? De Matt nem csupán a saját lelkével kell vívódjon, hisz két lányának, jelenleg egy apafigurára van szüksége, abban pedig ő, hát nem a legjobb. Ugyanakkor a kiváncsiság is furkálja az oldalunkat, ki az a másik fickó? Egyáltalán számít ez már?
Clooney belső monológjai remekül terelgetnek minket, s ha a cselekmény maga lassú is, a lényegi részek kiválóan lettek prezentálva. A karakterekről, illetve azok fejlődéséről van szó - igaz, lényegi változás szemtanúi csak két személynél lehettünk -, Matt és idősebbik lánya, Alexandra (Shailene Woodley) bár "nem áldozat", a haldoklás fázisait mégis szinte teljesen megélik és az út alatt, mindketten felnőnek. Hogy melyikük számára volt ez fontosabb, mindenki eldöntheti maga.
Payne ért a dramedyhez, mindig jókor és megfelelő mértékkel használja a humort, az a maroknyi szarkazmus kell, hogy ne könnyekkel búcsúzzunk a filmtől, hanem tanúlságokkal üdvözöljük a külvilágot. Karaktereink végtelenül emberiek, a legjelentéktelenebb mellékszereplők is hiteles ábrázolást kaptak (az apa aki mindenért a férjet okolja? zseniális volt) és ezekhez remeklő színészeket. Clooney olyan, mint a bor. Idővel egyre jobb lesz, persze évek óta tesz róla, hogy elfelejtsük bájgunár mosolyát, sármját és mindössze kvalitásai alapján ítéltessék mindenki előtt (akárcsak Pitt), ennek fényében jelenthető ki, hogy karrierjének egyik legjobb alakítását láthatjuk tőle. Egyszerűen minden rajta van. Na jó, gyakran mintha nem érezné a helyzet súlyát, de ezt tudjuk be a forgatókönyvnek, elvégre Matt sokkal korábban elvesztette már feleségét.
Bár ez egy Clooney-féle one man show gyakorlatilag, az árnyékában azért megcsillan Woodley, akire minden jelző elmondható itt, azok közül, amikkel általában Clooneyt dícsérik. És persze maga a helyszín sem elhanyagolható, hiszen a sziget él, lélegzik és minden egyes beállítás során, egy picit a mi lábujjaink is homokosak lesznek. Amit viszont nem tudok szó nélkül hagyni, mint negatívum (a játékidő mellett), az a zene. Autentikus szó se róla, de nem telik el úgy harminc másodperc, hogy ne másznék a falra egy-egy ukulele pengetés hallatán. Mindenesetre, csak ajánlani lehet, korrekt road-movie, egy őszinte, jól megírt, remek karaktereket magába foglaló sztorival, (többek között) a gyászról, a megbocsátásról, az elengedésről, legyen szó egy szerettünkről vagy akár az örökségről. Azonban félő, hogy idejekorán elfelejtődik.
Ja, és ott volt Sid is... mindegy.
Címkék: kritika iromány vígjáték dráma 2011 dramedy 80 %
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
nikodémus 2012.02.17. 08:15:37
koimbra · http://filmdroid.blog.hu/ 2012.02.17. 13:51:13
Clooney olyan, mint a bor...erre eszembe jut a Kerülőutak:) Boros film, közben legszivebben bontott volna az ember egy üveggel:) Ha ahhoz viszonyítok, akkor az Utódok kissé gyengébb, nem olyan emlékezetes vagy maradandó emlék. A színészek viszont remekelnek, Clooneytől kezdve a lányát alakító csajon át a vigyori srácig.
vrango 2012.02.17. 23:08:17
Én nagyon szeretem Clooneyt (a szinkronját is bírtam, amíg Szabó Sipos Barnabás volt az állandó magyar hangja), szerintem jó színész, és van humora is - sőt magát, meg korábbi "imázsát" is szívesen kifigurázza ha kell (pl. a Kegyetlen bánásmódban, vagy az Égető bizonyítékban szakadni lehetett a karakterén:P).
A Michael Claytonban is remek, vagy épp' az Amerikaiban.
duckit · http://gonduzo.blog.hu/ 2012.02.18. 13:26:30
Clooneyről amit minden egyes filmjénél megjegyzek, hogy a haja megint ugyanúgy áll, mintha előző filmjéből lépett volna tovább.
Remek színész tényleg.
Bob Arctor 2012.02.19. 11:47:57
duckit · http://gonduzo.blog.hu/ 2012.02.20. 22:31:55
Pedig akartam.
A Hawaii jódlizástól meg kirázott a hideg.
Ez után a film után kicsit idegesít, ha reggel kinézek az ablakon és látni fogom a lucskos havat.
70%
koimbra · http://filmdroid.blog.hu/ 2012.02.20. 22:33:40
Egyébként kár, hogy Foster csak keveset szerepelt.
"Most megütlek.":)
De lehet, hogy a kevesebb több.
Dean6 2012.05.20. 01:39:47
7/10