Ha valakinek épp nincs egy valamirevaló szakácskönyve és a nagyi poros holmijai közül sem tud kitúrni egy érdekes receptet az égi csatornák valamelyikén biztos kiokítja egy lelkesen magyarázó szakács. Elég csak a TV Paprikára kapcsolni vagy esetleg Gordon Ramsay-t elkapni és máris megmondják, hogy mit egyél ebédre. Persze a többségnek elegendőek az egyszerű ételek, így például egy jó nagy adag krumplis hal vagy hagymás bab is megteszi, a lényeg, hogy legyen tele a bendő. Ám vannak az ínyencek, akik nem efféle hagyományos kajákra vágynak, hanem olyasféle gasztronómiai különlegességekre, amelyeket fél méter átmérőjű tányérban szolgálnak fel és úgy két falatra elegendő gondosan elkészített fura nevű ehető valami lelhető fel rajta.

Az Én, a séf középpontjában Jacky Bonnot áll, amióta az eszét tudja szakács szeretett volna lenni és nem holmi egyszerű ételeket akart elkészíteni. Éppen ezért minden helyről kirúgják, mert nem hajlandó összedobni egy szimpla párolt marhát vagy sült húst főtt krumplival. Ő inkább paprikás céklás madársalátaszósz vagy gesztenyezselékockák elkészítésével múlatná az időt. Tehetségére sehol sem tartanak igényt, végül a francia szakácslegenda, Alexandre Lagarde veszi magához a végső elkeseredésében ablakmázolást vállaló srácot. Persze akad némi nézeteltérés a recepteket illetően, hiszen a „tanítvány” nem túl tisztelettudó mesterével és mentorával.

Jean Reno az utóbbi időben inkább maffiafilmekben vállalt szerepet, profin képes megformálni a komor és kemény alakokat. Mindazonáltal többször bebizonyította már, hogy képes megállni a helyét humorosabb filmekben is. Ezúttal szakáll nélkül hozza szerepét (megborotválkozott!!!), nem is nagyon kellett megerőltetnie magát, akadtak karrierje során ennél sokkal nagyobb kihívások is. Pont ő ne tudna megtestesíteni egy beképzelt és akaratos 3 csillaggal bíró mesterszakácsot? A főzésben és a humorban Michaël Youn a partnere, akiről nem mondhatni, hogy itthon igazán ismert lenne. Ő kicsit eltúlozza a ételkészítésért rajongó séfet, sőt olykor-olykor idegesítővé válik.

Habár az alkotásban soha nem hallott és soha nem látott ételek sorjáznak a szemünk előtt a történet mégis olyan, mint egy egyszerű rántotta. Egyszerű, tudjuk, hogy milyen lesz, de jól lakunk vele. A film teljességgel kiszámítható az elejétől a végéig, de ennél nem is akar többnek látszani, csak a különféle ételek terén mutat újat. Ráadásul felbukkan Santiago Segura, mint a molekuláris gasztronómia szakavatott (vagy önjelölt?) tudora, amely nem csak leírva hangzik jól. Mivel a franciák eleve hidegrázást kapnak a molekuláris konyhától kissé ki is figurázzák ezeket az ételeket, talán jobban is, mint kéne.

A vetítésről nem jövünk ki úgy, hogy bármikor össze tudunk hozni egy chilis lótuszleveles szószos bárányt, de ettől függetlenül kellemes, bár felejthető szórakozást nyújt a vígjáték. Mindemellett eléri, hogy kellőképpen megéhezzünk, korgó gyomorral rántsuk fel a hűtő ajtaját és ez a minimum, amit egy főzős filmnek el kellene érnie. 70 %-ot megérdemel.