Igazából szerelem (Love actually, 2003)
Minden évben újra kell nézni, többször is. A legeslegjobb szkeccsfilm, amit valaha összehoztak, pedig ebben a műfajban nehéz értékelhetőt, pláne koherens alkotást az asztalra tenni. A sztori több külön szálból áll, amikben átlagos és különleges emberek Karácsony előtti pár napját drukkolhatjuk végig (nagyobb a feszültség, mint egy road movieban!). Szemtanúi leszünk, ahogy mindegyiküknek összegabalyodik kissé az élete: szerelmeket veszítenek és találnak meg a legváratlanabb pillanatokban. Zseniális pillanatokat és gyötrelmeket, és még zseniálisabb dialógusokat írtak az összes szereplőnek, akik maguk is ékkövek egy nagyon színes palettán: Liam Neeson, Hugh Grant, Emma Thompson, Bill Nighy, Colin Firth, Keira Knightley, Laura Linney, Martin Freeman, Billy Bob Thornton, Rowan Atkinson, atyaég, Alan Rickmant majdnem kifelejtettem!



Zene és szöveg (Music and Lyrics, 2007)
Fú, a mindenit, már 5 éve volt, hogy kb. egy hónapig minden nap meghallgattam (pontosabban néztem, mert közben szénné kellett magam a látványon röhögnöm) a Pop, goes my heartot?? Előtte nem voltam szerelmes Hugh Grantbe, de ez az önirónikus, meglepően mély szerep végleg hülyét csinált belőlem. Grant egy letűnt popikont játszik, aki eladná a lelkét az ördögnek (azaz merő opportunizmustól vezérelve dalt írna az aktuális tiniüdvöskének), de a szöveggel valahogy nem birkózik.
Írói válság, mondanánk, ha valaha is rejtőzött volna benne akár egy csepp művészvér is, de nem mondjuk. Talán még ma is fogalmazgatná a háromsoros műalkotást, ha a kisegítő-bejárónőként hirtelen megjelenő Drew Barrymore viráglocsolás közben közbe nem locsogna. Ezzel nem csak, hogy a bajból húzza ki az idősödő popsztárt, de még arról is meggyőzi, hogy még mindig jó pasi… és tényleg.



Szerelmünk lapjai (The notebook, 2004)
Lehet-e giccsesebb valami, mint szakadó esőben bőrig ázva csókolózni, vagy öregkorunkban életünk szerelmével együtt térni örök nyugalomra? Mégis, a film gyönyörű, Ryan Gosling és Rachel McAdams kiválóan passzolnak egymáshoz, tökéletesen hitelesek, élettel teliek még akkor is, amikor épp mondvacsinált indokok (a csaj sznob-tetű családja nem engedi, hogy együtt legyenek) miatt nyűglődnek. Ez még azelőtt készült, mielőtt Gosling Hollywood hypercool outsidere lett, de már itt látszott, hogy igazán izgalmas színész, akinek kifejezetten jól áll a kisfiús szabálytalanság. A film után pár évig együtt is maradt a két kanadai sztár, de sajnos nem örökkön-örökké, amit személy szerint sajnáltam, mert igazán szimpatikusak voltak együtt.



50 első randi (50 First dates, 2004)
Gondolkodtam, hogy egymás alá soroljam-e a Barrymore–filmeket, végül is így hagytam, úgysem lehet ezt leplezni: kellőképpen szép és tehetséges, de emellett pont annyira aranyos, kedves, és szomszédlányos, hogy ne lehessen rá irigykedni, netán haragudni. Pláne, mikor Adam Sandlerrel játszik… mert hát ki irigyelné tőle Adam Sandlert?? Persze csak viccelek. Ezekben a filmekben még nem volt lecsúszott, erőltetett fura-alak, hanem a kedves szomszéd srác, akinek a helyén van a szíve, és olyan cukin-furán mosolyog. Hát nem ennivaló?
A sztori szerint Sandler végre megtalálja élete szerelmét, Barrymore-t, a csajszi viszont egy baleset óta rövidtávú amnéziában szenved. Sandler nem adja fel, küzd a csajért, minden áldott nap újra és újra megszelídíti, meghódítja, elvarázsolja, meggyőzi, hogy összetartoznak. Barrymore végül mindig bedől, még akkor is, ha fogalma nincs róla, hogy ki ez a pasi. Az a szép, hogy a téma ellenére sikerült az alkotóknak bárminemű giccset elkerülniük, a film egyszerűen csak aranyos és vicces, ja, és nagyon-nagyon szerethető.



Nászok ásza (The wedding singer, 1998)
Ez mindenki ismeri, és ha mondjátok sem hiszem el, hogy valaki ne szeretné.
Úgy figurázza ki az egész béna 90-es éveket (és a béna 80-as évek dalait), hogy egy pillanatra sem tiszteletlen, hanem veszettül szórakoztató.
Sandler egy cuki, de lepukkant srác, aki mindig is híres rockénekes akart lenni, de elrohant mellette az idő és hirtelen elhízott örömapák és –anyák közt találja magát, harmadosztályú lagzikon, ahol az a dolga, hogy mások boldogságát fesse alá, zeneileg. Éppen egy kiadós burn outtal néz szembe, amikor megismerkedik a szintén végtelenül cuki, ártatlan, naív, mindenkinek jót akaró Barrymore-ral, aki az aktuális lagzin pincérnőként segít ki. Az út A-ból B-be nem egyenes, ugyanis Barrymore-nak van egy végtelenül tahó vőlegénye, Sandlernek meg egy szintén végtelenül tahó menyasszonya… Szóval adott ez a két kedves ember, akikben nem csak az a közös, hogy az Isten is egymásnak teremtette őket. Ugye nem spoiler, hogy a szkript végül összehozza őket? De még hogyan! Billy Idolt is bevetve, teljes mellszélességgel.



Hirtelen 30 (13 going on 30, 2004)
Ezt a filmet sem az eszéért és az eredetiségéért szeretem, hanem két dolog miatt: Jennifer Garner és az akkor még (jelentős színészi múltja ellenére) tökismeretlen Mark Ruffalo.
Borzasztóan helyesek, külön-külön is, hát még együtt.
Garner 13 éves, halálosan szerelmes a suli rohadék macsójába, aki meg is szívatja, ezért nem csoda, hogy az egész életét utálni kezdi. A balul elsült házibuli után egy sötét kamrában kezdi mantrázgatni, hogy mennyire gáz tininek lenni, míg másnap arra ébred, hogy érett nő lett belőle. Csetlik-botlik, egyáltalán nem érti, hogy lehetett belőle ekkora karrierista picsa, jobb ötlet hiányában felkeresi gyerekkori barátját, Ruffalót. A srácról – dramaturgiailag nagyon szépen adagolva – kiderül, hogy mindig is szerelmes volt a kicsi Garnerbe, de ezzel a mostani hülye libával ő sem tud mit kezdeni, ezért együtt megkeresik a gyökereiket (hogy mi fontos az életben). Na, most egy könnycseppet is elhullajtottam. A filmet a kritikusok utálták, de én akármikor megnézem. A legkirályabb rész, amikor Garner a Thrillert táncoltatja el a fásult kollégákkal az unalmas céges bulin. A videó minősége nem túl jó, de hátha kedvet csinál.



Dirty dancing (Dirty Dancing, 1987)
Nem, és nem, és nem vagyok hajlandó elfogadni, hogy Swayze elment… Egy isten volt a táncparketten, olyan kiállással, ami a mai napig keveseknek van a színészek között. Az meg, hogy egy ilyen pasi hajlandó volt a csúnyácska, rémült szemű, savanyú petrezselyemárus kislányba beleszeretni, szerintem generációknak adott reményt.
A sztorit nem taglalom, ezúton is szégyellje magát, aki még nem látta. :) 2004-ben készítettek hozzá folytatást, ahol Swayze pár percig cameózik, de azt a filmet csak akkor szabad megnézni, ha még 25 alatt vagy.



Alice Csodaországban (Alice in Wonderland, 2010)
Valami Johhny Depp-filmet mindenképp bele akartam tenni a listába, és ez a szabálytalan szerep Burton feldolgozásában kellőképpen izgalmas, mondhatni, egyfajta Depp-esszencia is egyben, a csajos sztori mellett. Sajnos nem találom már, melyik rendező mondta róla, hogy Depp tragédiája, hogy ő egy olyan művész, akit egy poszterfiú testébe zártak. Talán ezért olyan szimpatikus a pasi: egy egész életen át küzd azért, hogy alkotóként/művészként is komolyan vegyék, ne csak szexistenként. Ugye emlékeztet ez minket a nők ősi tragédiájára?
Visszatérve a filmre: csajos. Hiába írták és rendezték férfiak, hiába tartják az eredeti könyvet egy hagymázas hallucinogén rémálomnak, nekem a film megtekintése után nyert értelmet az addig mindvégig teljesen homályos sztori.
Koimbra kritikája róla itt.



P.S. I love you (P.S. I love you, 2007)
Ez a legújabb szerelmem, meggyőződésem, hogy anyagilag azért nem volt sikeres, mert Hilary Swank A fiúk nem sírnak és a Millió dolláros bébi testhezálló szerepei után senkit nem érdekelt jó csajnak öltöztetve. Én is sokáig azt gondoltam, hogy két Oscar után tutira jó színésznő (a két említett film is nagy kedvencem), de nekem aztán ne adják el Miss Kockafejet jónőnek. Tévedtem. Egyszer elkaptam a tévében és nem tudtam utána csatornát váltani. Egyszerűen zabálnivaló, a vívódásaival, a kínjaival-bajaival, a jópofa barátnőivel, a mindig zseniális Kathy Bates-szel, és nem utolsósorban Jeffrey Dean Morgannal (aki Koimbra szerint sosem lesz A-listás sztár, de én akkor is imádom). Ott csüngök azokon a jelenetein, amikor kiderül, hogy nem elég, hogy állati jól néz ki, énekelni és gitározni is tud, lelket ápolni is, pont annyira határozottan rámenősnek lenni, hogy egy kiadós pókhálótlanítást bevigyen, még a parti őrségnél is önkénteskedik, és szabad idejében hazajár, hogy apukájának segítsen. Hát nem édes?



Pippa Lee négy élete (Private lives of Pippa Lee, 2009)
Keanu Reeves összes filmjét idetehetném, mert nekem ez a szomorú szemű Gyöngyvászonisten az első számú eyecandym. Amiért mégsem valamelyik Sandra Bullockkal, vagy Charlize Theronnal közös románcát választottam, annak csak az az oka, hogy szerintem a Robin Wrighttal közös filmje méltatlanul merült feledésbe. Wright kiváló színésznő, és egészen érdekes karaktert alkottak neki ebben a filmben.
Pippa Lee-nek (Robin Wright Penn) a történet szerint négyszer kell újradefiniálnia magát (innen a kissé fura cím), de ez a négy alkalom olyan pozitív kicsengésű, mint a buddhisták reinkarnációja: ha „jó” vagy az adott életszakaszban, akkor egyre jobb lesz az újjászületés, egyre közelebb kerülsz a legteljesebb élethez. Egykori kritikám róla itt találjátok.

+ Kettő



Csak szex és más semmi (jé, ehhez nem kell angol címet keresnem, 2005)
Nem csak azért, hogy legyen magyar is a listán, hanem mert meglepően szerethető romantikus film volt. (Hogy azért meglepő, mert a magyar film így meg úgy… abba most ne menjünk bele.)
Schell Judit gyereket szeretne, de nincs kitől, ezért végső elkeseredésében pusztán „donort” kezd el keresni. Moralizálnak is benne egy sort, hogy ne legyenek elvarratlan szálak, de persze túl komolyan azért nem kell venni, túl súlyos témafelütés is lenne egy romantikus filmnek. Épp ellenkezőleg, szórakozni kell rajta, mert lehet. Pont annyira életszagú, amennyi még életben tartja és feszültséget generál, de alapvetően inkább börleszk. Hol a férfi fut a nő után, hol fordítva. Goda Krisztina tudhat valamit (nekem a Kaméleon is tetszett), kár, hogy eltűnt, fájó hiány van női rendezőkből.



Pánik (2008)
Till Attila filmje azért került nálam a romantikus kategóriába, mert bár nincs benne haragszomrád-összejövünk, vagy óbárcsakegyszerészrevenne, de tele van érzékeny, már-már női EQ-jú csajos felvetésekkel.
A tabu ledöntése, hogy nem kell minden pillanatban helytállni, az elvárásoknak megfelelni, vagy, hogy az öregedést és a hibákat basszus, el kell fogadni, azt gondolom, olyan témák, amik inkább minket, nőket foglalkoztatnak.
Kedvenc pillanatom az volt benne, mikor Bánsági Ildikó (túl ugye a 60-on) azt mondja a kislányként vihogó barátnőinek, hogy „Érzem, hogy vár még rám egy nagy szerelem! … Vagy több kicsi.”


Végezetül ide tudnám sorolni persze az összes idevágó magyar klasszikust… mert amikor a tévét kapcsolgatom, és pl. Zenthe Feri kezd Violettának énekelni (jó, tudom, nem az ő hangja), vagy Karády szikrázó alakja tűnik fel a jelenetben, de még sorolhatnám, na, hát én akkor sem kapcsolom el a tévét, ha már nagyon-nagyon mennem kéne. :)

Amik kimaradtak: Szex és New York (mert még a jelenséget is utálom, ettől függetlenül másnak lehet ez a legkedvesebb agyeldobós-kikapcsolódós filmje), az olyan régi klasszikusok, mint pl. a My girl (mert bár pont annyira bájos, mint ravasz és mély, de már vagy ezerszer láttam és unom), vagy a legújabb tinifilmek (mert már rég nem vagyok tini, és szellemileg nem elégítenek ki).

Ha van kedvetek, írjátok meg a kommentben, melyik filmet veszitek elő egy forró kakaó kíséretében, ha odakint zuhog az eső. :)