Elköltöztünk: filmdroid.hu
Sunshine - Napfény
2012.09.01. 13:00 19 komment
A Föld a pusztulás szélén áll, maroknyi tudós gyülekezik, említésre kerülnek a sikertelen elődök, az utolsó mentsvár most is egy űrhajó… soroljam még a kliséket? Rendben: végül csak egy maradhat, változatos halálnemek, technikai zavarok, titokzatos űr, gyilkos csillagok, sokkoló számítások, dehumanizált statisztika.
Ami miatt azonban mégiscsak „összeáll a kép” és működni kezd a mozi (olyannyira, hogy ha látod, örökre beleég a retinádba), az Danny Boyle (Trainspotting, Gettómilliomos), és Boyle korábbi filmjét, a 28 nappal később-et és a Ne engedj el-t is forgatókönyvíróként jegyző Alex Garland.
Ketten együtt nem csak, hogy valami újat alkotnak a megannyi ismert panelből, de még valami nagyon-nagyon egyedit hozzá is tesznek. Ráadásul nekem úgy tűnik, hogy később ért be igazán ez a film. Anno, a mozis bemutatása idején, a rendező személye, a színészek ismertsége, a médiakampány mind-mind arra predesztinálták a filmet, hogy azok is megnézzék, akik nincsenek elkötelezve a sci-fi iránt. Márpedig azt hiszem, igazából csak azok értékelhették a filmet, akiknek a szívük csücske a tudományos-fantasztikum, ráadásul a hangulatjelentéses–merengős fajtából (Solaris, Stalker, 2001 Űrodüsszeia, Moon, 12 majom, Frankenstein stb.).
A mozisportálokon időközben elért kiváló értékelései ellenére szokás erre a filmre szélesebb körökben úgy emlékezni, mint valami unalmas, és a végén érthetetlenül horrorba átcsapó sci-fire, de én megvédeném a – szerintem mára már klasszikus – filmet. Horror? Egyrészt a horror, mint műfaj behozása nem gyengíti, hanem erősíti az elegyet, amit a következő bekezdésben kifejtek. Másrészt, elég a Frankensteinre gondolni, és máris megvan, hogy jön a horror a tudományos-fantasztikumhoz. Unalmas? Meggyőződésem, hogy semmi felesleges elem nem volt benne, talán egyes képsorok lomhán váltakoztak, de aki csak egy kicsit is fogékony a vizuális művészetekre, annak szerintem valóságos képi orgia a film. Hihetetlen erős hangulatkeltő elemekkel, szikrázó-vibráló színekkel, álomszerű megoldásokkal.
A Napfényt olyasféle főhajtásnak gondolom a sci-fi mint műfaj előtt, mint amit Tarantino csinált a Kill Bill-lel. Benne vannak a kötelező elemek, méghozzá koherens masszává gyúrva, de még univerzálisabbá teszik őket annál, mint amennyi potenciál a részecskékben önmagukban benne lenne. Összevegyítik a műfajokat, az elmélkedős és a blockbuster sci-fit, valamint a horrort. Ezen kívül behozzák a háborús filmek moralizálását is, sőt, még tovább is mennek a „rehumanizálással”. Belerakják az emberi mulasztás lehetőségét (végre nem csak az az átkozott természet vagy a technika szúr ki az emberekkel), az egymás sorsa feletti döntést, a kisszerű(!) embert, és azt, hogy az igazi, elérhetetlen távolságban lévő félelemforrás mellett megjelenik az ember törékenysége, mint legbelső félelmeink megtestesítője.
A sztoriról nem lehet túl sokat elmondani. Említettem, hogy bajban van a Föld, a Nap cserben hagyta, éppen végleg kihűlni készül. Ùtnak indítanak egy Ikarosz I. nevű űrhajót, fedélzetén egy gigantikus méretű bombával, hogy azzal indítsák be újra a Napot, amikor a hajónak hirtelen (nocsak...) nyoma veszik. Végső megoldásként startol az Ikarusz II., a fedélzeten jópár tudóssal (Cillian Murphy, Chris Evans, Michelle Yeoh (hihetetlen, de már 50 éves!!), Cliff Curtis). A film viszont sokkal inkább szól a 7 évvel ezelőtt eltűnt hajó misztériumáról: az új srácok már úton vannak, amikor egyszer csak újra jeleket fognak az Ikarosz I-ről...
Módosítják a pályát, mondván, hogy az első hajón lévő bombát is felhasználva kétszer akkora esélyük lesz a sikerre, viszont a navigátor elkövet egy végzetes hibát. Innentől indul a balsorsáradat (csak az imént tárgyalt lassan csorgó jelenetek és az egyedi atmoszféra miatt nem lesz belőle road movie), minden lehetséges krach beüt, sőt, még a lehetetlen is (Mark Strong alakjában). Gyomorszorító végignézni, hogy mennyi felfoghatatlanul súlyos döntést kell a kis csapatnak meghoznia, gyakorlatilag folyamatos újratervezés minden mozdulatuk, versenyt futva az idővel, és valami magasabb erővel.
De ne valami Amerika Kapitány szerű, hősies, Petri-csészében kitenyésztett csapatra gondoljunk. Ezek az arcok itt esendőek, hús-vér karakterek. Capa, a fizikus (Cillian Murphy) alakja például szinte előzmény nélküli a gyöngyvászon történelmében. Elvileg övé a főszerep, ebben azonban a film végéig nem lehetünk biztosak. Nem csak azért, mert a többieket nehezebb megkülönböztetni, hanem, mert nem értjük sem a karakterét, sem a céljait, sem a (nem-) döntéseit. A többiekből sokkal több látszik, az érzelmeiken, a döntéseiken, az indulataikon keresztül. Capa igazi antihős, amolyan európai kisember, eleinte csak sodródik, nem tud szimpatikussá válni, mert bár óriási agya van, hiányzik belőle egyrészt a felelősségvállalás, másrészt mindennemű heroikusság. Lehet, hogy csak azért marad szinte mindvégig a háttérben, mert egyedül ő képes felfogni az egész utazás lényegét, statisztikai valószínűségeit, és ezáltal szeparálódik el végleg. Az is lehet, hogy csak valami kis előtörténet, a priori információ hiányzik a figurához. De még valószínűbb, hogy csak a Boyle-nak már-már védjegyévé vált elem ez: végy egy outsidert, aki egyáltalán nem mondható szimpatikusnak, tedd rendkívüli történések közepébe, váltsd az atmoszférát sötétté, és mégis érd el, hogy valami elementáris erejű életigenlés áramoljon a vásznon, ami a nézőt is hazakíséri.
A Napfény oyan, mint egy (űr)utazás másfél órán keresztül az emberi lélek mélyére, miközben az érzékszerveink valahogy megrekednek az ébrenlét és az álom közti mezsgye impulzusainak feldolgozásánál. Èvek múltán is emlékszünk majd a képeire és a színeire, és ha történet elemeire nem is, de összességében a fő kérdésfelvetésére igen: vigyáz-e ránk odafent valaki?
Címkék: iromány sci fi Danny Boyle
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
asz0089 2012.09.01. 13:30:30
Shyllard 2012.09.01. 15:12:14
SPOILER
Jó iromány volt, viszont annyit tanácsolnék, h a MS-es részt szedd ki, mert már az említésével is hatalmas poént lősz le.
Dr.Jones · http://mediaviagra.blog.hu 2012.09.01. 15:25:58
Pont ezt gondoltam annak idején, soha olyan rossz szájízzel nem távoztam még a moziból, mint a Sunshine után. Valami hihetetlenül gagyinak találtam, hogy SPOILER egy évek óta étlen-szomjan tengődő, szétégett ember hirtelen elkezd levadászni mindenkit, mint valami Alien SPOILER VÉGE, de aztán pár év múlva, HD-ben újranézve már egy fokkal jobban tetszett, valahogy már annyira vontatottnak és unalmasnak se találtam. De így is kurva messze van attól, hogy a legjobb sci-fik közt emlegessem.
nikodémus 2012.09.01. 15:57:39
JudgeFairlight 2012.09.01. 16:05:22
Értem elég nehéz jó, frappáns befejezést találni arra, hogy a helyszín és a főszereplő épp belezuhanni készül a napba, de ennél azért többet vártam volna.
Még a filozofálgatás része se megy neki, mert ha isten nem akarja, hogy felobbantsák a napot, akkor nem is fogják, és nem egy gyilkolászó fászisváltásos rohamokban szenvedő összeéget őrületet küld, hanem egyszerűen kitörli azt a tér-időből.Ha meg isten a nap lenne, akkor meg kinek mekkora istene élhet a VVCephei-ben, meg mi van a
NewZ 2012.09.01. 17:30:07
Aki végignézte egy különleges élménnyel lehetett gazdagabb/nem nem ,az "élmény" itt nem az unalom szinonimája....:)) /
Ütős volt a poén a végefelé..és SPOLIER!!!!!!!!!! Én is meglepődtem a "szétégett emberen" Spoiler vége...A végén az Underworld ' Peggy Sussed"-je üt mint az ipari áram..."Hallelujah":)))
Goddamn90s 2012.09.01. 18:20:09
dzsedilany 2012.09.01. 18:42:49
Globetrotter2014 2012.09.01. 18:43:53
A Solarishez képest meg ez egy igazi pörgős csaotld be az övet film :)
FayeFaye 2012.09.01. 18:55:00
Goddamn90s 2012.09.01. 19:35:20
dél van 2012.09.01. 21:02:00
Thresher 2012.09.01. 22:18:36
SPOLIER
rendezőn meg az operatőrön kivűl mindenki meghal. Annyira unalmas klisé! (jó, melyik nem az)
SPOLIER
Viszont nem tudom hogy mennyire vagyok egyedül a véleményemmel, de ha csak 1-2 szereplő lett volna ebben a filmben, akkor mennyire hasonlítana már a hangulata Moon-hoz. Illetve fordítva.
