Elköltöztünk: filmdroid.hu
Pandorum
2010.01.04. 20:12 1 komment
A jó sci-fi ritka madár, nagyon meg kell becsülni. A vásznon a 2001 Űrodüsszeia óta kezdték csak helyén kezelni, majd kanonizálni. Néha túl nagyok az elvárásaink felé, mert a mindennapjainktól gyökeresen különböző toposzokban, látványban és ötletekben jobban meglátjuk a buktatókat vagy hiányosságokat, mint egy szokványos péntek esti tévéfilmben. Pedig ez a műfaj talán mindennél alkalmasabb arra, hogy a saját, megalkotott eszköztárával elemeljen minket minden lényegtelen dologtól, hogy kikapcsoljon, hogy szórakoztasson. És a nagyszerűbb az egészben az, hogy még csak nem is öncélúan, hanem éppen azért, hogy a megfelelő távolságból nézve a legelemibb és legvalósabb kérdéseinkre vehessük észre a Választ.
A Pandorum erős felütéssel kezd: Bower (Ben Foster) rémálmából egy űrhajón ébred, gyakorlatilag teljes amnéziában. Fogalma sincs, hol van, ki ő, mit csinál, mennyi ideje volt hiperalvásban és hol vannak a többiek... már, ha vannak egyáltalán. Csak egy felébreszthetetlennek tűnő kapitányt (Dennis Quaid) talál, az ajtók zárva, az elektronikus berendezések pedig csökkentett üzemmódban. Alkarján egy tetoválást talál, miszerint ő az 5. repülőcsapat tagja. Ahogy az a felirat a húsába van égetve, megsejtjük, hogy ez az utazás tényleg örökre szól...
Gyakorlatilag nem spoiler, hogy hamarosan további társakat és/vagy halálos ellenségeket talál, hiszen a film egyik erénye, hogy hiába leplezi le villámgyorsan például az idegeneket, mégis végig fenn tudja tartani a feszültséget. Nagyszerű ritmusban adagolja a félelmet: az egyik pillanatban csak a baljós hangok, mimika és a (remekül kihasznált) hommage-elemek késztetnek szorongásra, a következőben már valósággá válnak az árnyak és sejtések; aztán hol a klausztrofóbiától kapkodjuk a levegőt, hol pedig már az agorafóbiától szorongunk és így tovább, szinte pattanásig.
Nagyon jó a kompozíció mind a műfajon belül (minden fajtajelleg nyomát magán viseli az űroperától kezdve, az (implicit) időutazáson át, az idegen lényekig), mind a zsánerkeveredés (ötvözés a klasszikus horrorral), mind a mondanivaló tekintetében. A külső és a belső ismeretlentől való félelmet több dimenzióban feldolgozza és értelmezi, egy olyan szituációban, amikor tényleg minden viszonyítási alaptól elvágták nem csak a főhőst, de a nézőt is. Ilyen magányt, kiszolgáltatottságot és ürességet, azaz a legvégső félelmeink komponenseit 108 percben fenn tartani bravúr.
Az alkotók elérték, hogy annak ellenére szurkolunk elemi erővel a főhősnek, hogy be vagyunk zárva egy ablaktalan fémkaszniba, sötét van, nincs koordináta rendszerünk, origónk, elvették a tér- és időérzékünk, és ami a legérdekesebb, teljesen kilátástalan az emberiség sorsa. Talán egy dolog adhat reményt míg tart a film: legbelül azért tudni véljük, hogy a teljes pusztulás valami totálisan új előképe lehet.
Nem hibátlan a Pandorum, sem a sztori, sem a szereplők, sem a kivitelezés nem kiemelkedő, mi több, innovatív szálat sem az egyes elemekkel, hanem „csak” azok össze- és finomhangolásával hoz. Mégis összességében teljesen korrekt, sőt, lúdbőrzős, igazán paráztatós, bónuszként pedig elgondolkodtató, remekül továbbgondolható és katartikus film. Egy jó sci-fi, a sci-fi definíció eredeteti értelmében. Nálam 80%.
Címkék: horror iromány sci fi 80 % pandorum elanor
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
