Elköltöztünk: filmdroid.hu

I Love You, Philip Morris - Pro és kontra - 2in1 kritika

2010.08.25. 21:31 koimbra 7 komment

A következőben Koimbra és Elanor kritikáit olvashatjátok.

Ha 15 évvel ezelőtt készült volna el ez film biztosak lehettünk volna benne akkor, hogy egy térdcsapkodós, meleg poénokkal zsúfolt alkotást fogunk látni, ami után néhány szervezet talán kivonult volna tüntetni az utcára, majd izgatottan számolgatták volna a napokat, hogy mikor kerül le a reflektorfény a filmről. Akkoriban Jim Carrey még harsány vígjátékokban vállalt szerepet, az Ace Ventura, a Dumb és Dumber, no meg A maszk után nem hiába érdemelte ki a gumiarcú jelzőt és mindenki tisztában volt azzal, hogy milyen filmre vált jegyet, ha ő benne volt. Ám emberünk már nem régi, nem is akar az lenni, bevallottan keres drámaibb szerepeket. Az I Love You, Philip Morrisra beülvén már közel sem lehetünk biztosak abban, hogy fülig érő vigyorral fogunk távozni a vetítés végén, de a mozijegyet morzsolgatva azért reménykedünk benne, hogy legalább szórakoztató lesz ez a másfél óra. Hát...nem Carreyn múlott a dolog, annyi szent.

Steven Russell (Carrey) fiatalkorában megtudja, hogy örökbe fogadták, megesküszik, hogy ettől a pillanattól kezdve csak jó lesz, szorgalmasan dolgozik, soha senkinek nem lesz rá egy rossz szava. Ám egy csúnya baleset után nem tudja magát türtőztetni, kibukik belőle az igazság, hadd tudja meg mindenki: Ő bizony meleg, de nagyon. Ám rá kell jönnie, hogy az életnek ez az oldala nem az a habostorta, túl drága, neki viszont nem sok pénze van, ezért úgymond továbbképzi magát, csalóként tevékenykedik tovább, míg egyszer le nem sittelik. A rács mögött ismerkedik meg Philip Morrisszal, egymás karjaiba kötnek ki, el se tudják képzelni az életüket egymás nélkül, még a börtön sem választhatja el őket. Russell kezén olykor-olykor kattan a bilincs (a rendőröké), ám mindig sikerül megszöknie.

John Requa és Glenn Ficarra rendezők eldönthették volna, hogy mit szándékoznak csinálni. Mivel igaz történet alapján készült nyílván adott volt, hogy milyen úton induljanak el. Ám mint tudjuk, a megtörtént eseményeken azért szépen ki szokták kozmetikázni, itt is akad néhány olyan jelenet, ahol egészen biztosak lehetünk benne, hogy ez nem így volt (pl. az autóbaleset után Russell azt hajtogatja a mentősöknek, hogy ő meleg). A direktorok ebből is akartak egy kicsit, meg abból is bele akartak tenni, mintha nem tudtak volna megegyezni egymással, így végül jutott mindenből egy kicsi.

Először a másik oldal bemutatásába csaptak bele, a homoszexualitásból próbálkoztak kicsavarni néhány hahotázásra fakasztó poént, ezekből akad fárasztó, közönséges és megmosolyogtató is, talán még a börtönben zajló percek nagy része lenne nevezhető jobbnak. Aztán jön a szélhámos, mindenkit átverős élet felvázolása, amellyel leginkább a Kapj el, ha tudsz filmet másolják (vagy merítenek belőle), ez az irány elég ígéretes, lehetett volna mit kezdeni ezzel, ám mégsem tették, kimaradt ziccer. Vagy inkább a dráma-love story felé kellett volna elindulni? Egyáltalán azzal tudtak volna valamit kezdeni a rendező urak? Ezt talán még ők sem tudják. Csak úgy belevágtak, pakolgatták a jeleneteket egymás után, aztán megszületett eme mű.

Az I Love You, Philip Morris (ahogy az elején is írtam) nem Carreyn múlt, ő megtett mindent, mozgása és fizimiskája hozza a vártakat, de ő is csak akkor tud teljesen élvezhetően játszani, ha van mellett egy jó rendező. Tom Shadyac (Ace Ventura), Steve Oedekerk (Ace Ventura 2), Peter Weir (Truman Show), Farrelly tesók (Én és én meg az Irén), példának okáért jó párosításnak bizonyult, de Requa és Ficarra ketten is kevesek voltak ahhoz, hogy egy valamennyire szórakoztató produkciót összehozzanak Carreyvel, Ewan McGregor pedig kevés teret kap, de kihozza ő is a szerepből, amit tud. Sajnálatos, de 30 %-nál nem ér többet a film, ha valaki egy jó meleg vígjátékot akar látni, akkor inkább A boldogító nemet ajánlom.

Elanor kritikája

Végy egy pszichopatát, aki nem közveszélyes, csak nincs igazán tudatában a tettei súlyával, és ejtsd szerelembe.

De nem is a szerelem a lényeg, hanem az élet élvezete, a következmény-nélküliség és a mindenkinek megfelelni vágyás. Ez a két utóbbi elég ellentmondásos. Igen, az. Nem csoda, ha Jim Carrey-ért kiált.

Nehezen áll neki az ember a sokadik melegfilmnek, amit úgy reklámoznak, hogy azzal vagy provokálni, vagy épp ellenkezőleg, a nézőre kikacsintani akarnak, hogy milyen jópofa helyzetkomikumokat fognak az alapszituból kihozni. Viszont az egyszeri nézőt már nem kell megnevelni, nem kell didaktikusan a szájába rágni, hogyan legyen polkorrekt, de nem is kell hülyének nézni az olcsó poénokkal. Ha bevételt akarnak, akkor mindenféle vadhajtás nélkül kell szórakoztatni, még ha vad is az alapanyag. Abban is el kell találni az egyensúlyt, hogy egy színtiszta tragédiára nehezebben ül be az ember, még ha katarzist is ígér, mint egy olyanra, ami ígér is valami tanulságot, de közben nem szégyen hangosan kacagni sem. Ahogy divat lett melegfilmeket csinálni, divat lett egyre szókimondóbban visszatérni a gyökerekhez, és azt megmutatni, hogy a tragédia és a komédia egy tőről metszett műfaj. Érzelmek fokozása, összeomlás, aztán vagy katarzis, vagy csak feloldás… pár poénnal.

Ezt az egyensúlyt a film valami egészen zavaros módon éri el. Néhol remekül működik, néhol zavarba ejtően nem, összességében viszont összejött az alkotóknak, de csak mint egy bűvész trükk: érzed, hogy csaltak, csak nem egészen tudod, hogy hol és mivel. Alapvetően jó a szkript, mert fenn tudja tartani az érdeklődést (hogy már megint milyen dobással menekül meg a fickó), ugyanakkor simán át tudnánk benne pörgetni akár perceket is. Talán ha Requa és Ficarra nem maguk rendezték volna az adaptációjukat, hanem egy gyakorlottabb rendező vállalja el, akkor nem érezném azt, hogy ezt a filmet pusztán a színészek (meg a nagy-nagy lehetőségek) viszik el a hátukon. Kritikailag.

Anyagilag meg a félrepozícionálás. Lefogadom, hogy egy csomóan azért ültek be a moziba, hogy az év leghihetetlenebb, legeszementebb romantikus hősét láthassák, aztán kapnak egy - az én olvasatomban még csak nem is romantikus, hanem – tragikus sztorit, jó adag neurózissal, side efectekkel és más pszichopatologikus karakterelemmel.

Visszatérve a színészekre: Carrey és McGregor már nem kockáztatta a karrierjét Steven és Philip megformálásával (hol vannak már azok az idők, amikor rizikós volt egy ilyen szerep?), mégsem lehet ráfogni, hogy könnyű dolguk volt. Carrey hozza, amit mindig is szokott, a millió arcát, a mozdulatait, a tónusait… de valamit még mindig hozzá tud tenni az eddigiekhez. Lehet, hogy ehhez már a kora és a tapasztalatai is kellettek, de sosem volt ennyire mély, ennyire szomorú a maszk mögött. Egy pillanatig nem kételkedünk, hogy a magas, fekete, idióta bácsi lelke mélyén ott ül a dacos, rettenetesen fázós kisgyerek, aki ha egy pillanatra is magára marad a gondolataival (arról, hogy őt tényleg soha senki nem szerette önmagáért), akkor rögtön üvölteni kezdene és szétfeszítené a fizikai dimenzióit. Ezért nem szabad őt meghallgatni. Ezért kell 1000%-on pörögni, hangosan zenét hallgatni, vérfagyasztóan kacagni, dérrel-dúrral, harsányan járni a világban, és mindig azt tenni, amihez a bácsinak éppen kedve szottyan.

Néha attól félek, csak még egy drámai szerep, és kész, Carrey végleg becsavarodik. Remélem, itt megáll. Remélem, McGregor a felvételek között bíztatóan ránézett néha, hogy nyugi, ez csak szerep.

McGregor is fantasztikus. Brillírozik a kis szöszke, halk szavú, ennivaló love toy-szerepben. Nem gondoltam volna, hogy valaha így és ilyennek látom majd. Behozza azt a kedvességet, lágyságot, valódi életörömöt, és valódi fájdalmat, amitől tényleg kap egy kis romantikus színezetet is a film. Például a börtönkönyvtárban történő megismerkedésük az egyik jelenet, amiért érdemes megnézni a filmet. De azt leszögezném, hogy elsősorban csak a két színész (vagy esetleg az operatőr, Xavier Pérez Grobet) rajongóinak kötelező darab, mert, ha őszinte akarok lenni, akkor ez egy olyan film, ami bár igen értékes, de – hacsak nem egy harsány kacaj utáni akut világfájdalomra vágyik az ember, akkor – simán kihagyható. Ha viszont van egy üres órád és kíváncsi vagy, ki lesz egy magára hagyott gyerekből (az egyik lehetséges forgatókönyv szerint a millióból), akkor a 75%-át megérdemli.

imdb: 6,8
rottentomatoes: 81 %

Büdzsé: 15 millió dollár
Eddigi bevétel: 17 millió dollár

Címkék: iromány vígjáték i love you philip morris 30 % 75 % elanor

A bejegyzés trackback címe:

https://filmdroid.blog.hu/api/trackback/id/tr502247729

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

pozso 2010.08.25. 23:18:07

Remek film,McGregor pedig tényleg mintha meleg lenne.:)

Válasz erre

Shyllard 2010.08.25. 23:18:56

Carrey-t és Mcgregor-t is nagyra tartom, de most ezek a kirtikák nagyon elvették a kedvemet az egésztől :S Azért majd megpróbálom valamikor, szeretem az eszement vígjátékból való átváltást a komoly tragédiába. Viszont ezek szerint jó rendezésre semmiképp se számítsak :(

Válasz erre