írta Doro_

Chris Gorak A legsötétebb órája nem titok, hogy olyan filmek nyomdokaiba szeretne lépni, mint a Függetlenség napja vagy a Világok harca, de sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel. Első ránézésre a film egyetlen újdonsága, hogy helyszínéül nem egy megszokott amerikai nagyvárost választott, hanem egy európait, nevezetesen Moszkvát, melynek ábrázolása a kevés pozitívumok közé sorolható. A történet szerint Sean (Emile Hirsch) barátjával Bennel (Max Minghella) az orosz fővárosba utaznak azzal a céllal, hogy végre beindítsák életük üzletét, egy online közösségi oldalt. Terveikkel a hónuk alatt öltönyt vesznek és nyakkendőt kötnek, hogy meggyőzzenek egy-két fejest egy óriáscégnél némi anyagi támogatás reményében. Közben felfedezik a csodaszép nyüzsgő várost, találkoznak két amerikai lánnyal, elbulizgatnak majd egyik este különös körülmények között, a történelem során már megannyi (igaz, csak földi) támadást megért Moszkva hirtelen sötétbe borul. Fura fények jelennek meg az égen, majd mikor az emberek a fény hatására elkezdenek hamuvá válni kitör a pánik s beindul a harc a túlélésért. Innentől a forgatókönyv ismerős lehet az avatott szemnek: a maroknyi túlélő csapat kiutat keres ebből a szörnyűségből… már ha létezik kiút.

Már a film első 15-20 percéből sajnos rájöhetünk, hogy valami nagyon nincs rendben, mivel az több sebből is vérzik: mentes mindenféle izgalomtól, a cselekmény híján van a fordulatoknak és a szereplők is hagynak némi kívánni valót maguk után. A film sajnos hírből sem ismeri a karakterfejlődést s ez nem csak a sekélyes történetvezetés hozadéka. Véleményem szerint egy ilyen témájú moziban, bár nem kötelező, de mindig hálás feladat legalább a főszereplő személyiségének kibontása, morális felülemelkedése, félelmeinek legyőzése vagy bármi olyan folyamat, ami emberibbé teszi és közelebb hozza a közönséghez. (S bár Hirsch jól játszik, adja a formáját, amit az Út a vadonból (Into the wild) megismerhettünk, ez mégis itt édeskevésnek, kiteljesedetlennek tűnik). Így azok a túlélők, akik életéért izgulnunk kellene épp ugyanolyan idegenek maradnak számunkra, mint az égből aláhullók. Alapjellemeik egyszerűségét egy bothoz tudnám hasonlítani, fejlődésük ívét pedig… szintén egy bothoz, csupán vízszintes helyzetben. S már rég tudjuk, ha a néző nem tud azonosulni a szeretett hősökkel akkor lőttek az izgalomfaktornak, mert ugyan kit érdekel, ha az pánikolva az életéért harcol? Mintha a szereplőket egy kliséboltban vásárolták volna össze: „Akkor 2-3 sikoltozó lányt kérnék, az először-hal-meg kategóriából, egy iszonyú antipatikus üzletembert, egy bölcs öreget és egy tucat orosz-angolt beszélő helyi katonát. Köszönöm, mennyit fizetek? Csak ennyit?”

Egyszóval a szereplők idegesítőek, s ha nem azok, akkor halál unalmasak. Még a haláluk is unalmas. S hogy miért? Ezzel el is érkeztünk az idegenekhez, amik legfőbb jellemzője és ismérve, hogy – már előre félek leírni - láthatatlanok. Igen. Láthatatlanok, vagy néha narancssárga fény illetve az útjukba kerülő elektromos berendezések működésbe lépése, a villanykörték felvillanása jelzi hollétüket. Két dolog jutott ekkor az eszembe ennek tisztázására: az egyik a technológia vagy büdzsé hiánya a filmkészítők kasszájából a másik a szándékos feszültségteremtés. Nagyon reménykedtem az utóbbiban, hisz Stephen King óta tudjuk, hogy a láthatatlan fenyegetés addig képes fenntartani az iszonyatot és rettegést míg a néző az ismeretetlent saját, szubjektív félelmével egészíti ki, s így szépen lassan elintézi magát (lásd Paranormal Activity). A félelem akkor csillapodik (néha pont erősödik) vagy esetenként szűnik meg, ha annak tárgya testet ölt így az fizikaivá, megfoghatóvá ezáltal legyőzhetővé válik. Egy „alienes” filmben meg egész egyszerűen kötelezőnek tartom az űrlény megjelenését (hisz ez nem egy szellem-horror) s film vége felé el is érkezik ennek az ideje… minimális számú képkocka erejéig megtekinthetjük a lények cseppet sem ijesztő buksiját. Feszültségkeltés és fenntartás: ülj le, egyes!

Végezetül a cselekményről, amiben utolsó mentsvárként még reménykedhetünk akkor, ha reménytelenül optimisták vagyunk.    Említettük már a csavar, hirtelen felfedezés hiányát a sztoriban, amit kedvesen bocsássunk most meg, viszont ami mellett nem mehetünk el, az a csúcspont, egy történet jól odatett zárójelenete, amiért ennyi negatívum mellett már kiált az egész film. Nos, mivel a jelenetek sora az egyszerű menekülésből, társak megmentéséből és lopakodásból áll a nagy finálé és pontosan erre építkezik csak hangosabb robbanásokkal, és spécibb fegyverekkel. Csapjuk oda a többi hiányérzet mellé. A tény pedig, hogy az invázió miértjére egy véletlenül elejtett mondatban kapunk magyarázatot egy mellékszereplő szájából már nem is meglepő, mivel lassan már senkit nem érdekel – úgy látszik az elmés főhősünket sem – miért vannak itt az idegenek. Embereink túlélnek és közlik velünk, hogy a harc még csak most kezdődik a többi túlélővel karöltve szerte a világon. Puff, végefőcím. Lekerekített befejezés nélkül. (Ismeri vajon a rendező a keretbe foglalás fogalmát és a szálak elvarrását?) Itt már semmi nem zavarja a nézőt a borzalmas felismerésen kívül: csak nem a folytatás lehetőségét pedzegetik? Nehéz lenne a semmit folytatni. Vagy pont, hogy nagyon könnyű?

Mindent összevetve A legsötétebb órától személy szerint nem vártam sokat és tulajdonképpen semmit nem kaptam cserébe. Vagyis mégis: egy sötét félórát, mivel az utolsó harminc percet végigaludtam, s csak következő nap, másodszori nekifutással fejeztem be. Azt is csak azért, mert én a rendezővel ellentétben nem szeretek dolgokat félbehagyni.

 Eredmény: 40%

IMDb: 4,9

RottenTomatoes: 12%