írta Nikodémus

Tudjuk le gyorsan az előzményeket: a denevérember újkori mozis pályafutása Tim Burton bíztató duplázása után meglehetősen gyorsan ért kényszerű véget. A művész(i hajzatú) direktor ugyan erős látványt és még erősebb hangulatot teremtett, hőse lelkébe azonban nem nagyon tudott beletekinteni, noha a blockbusternek ígérkező első résznél a stúdió még szorosan tartotta a gyeplőt. Batman két gótikus kalandjába egyaránt kész karakterként lép be, nem véletlen, hogy a Batman és a három évvel későbbi Batman visszatér cselekménye tulajdonképpen időben felcserélhető. Hogy Joel Schumacher mit művelt a franchise-zal, azt pedig ne is firtassuk. Az ezredforduló környékén komor csend honolt tehát Batman háza táján, és égető szükség volt egy olyan rendezőre, aki a groteszk és a csiricsáré hangvétel kudarca után radikálisan másképp tudja ábrázolni ezt a temérdek pénzzel megáldott, valamint egy szörnyű traumával és egy mocskos szülővárossal megvert hőst.

Christopher Nolan egy posztmodern alapvetés (Memento), egy tisztes stúdiófilm (Álmatlanság) és egy vaskos csalódás (Howard Hughes életrajzi filmjének dugába dőlése) után alkalmasnak mutatkozott a feladatra. Ugyanez elmondható lenne pl. Darren Aronofsky-ről is, aki szintén sertepertélt a projekt körül, ám úgy hiszem, Nolan a producerek győzködése során megragadta a döntő momentumot: mindvégig hőse tragikus megszállottságát emlegette, és ehhez végül elnyerte kenyéradóinak támogatását is. Nolan igényességének hála, a büdzsét nem méregdrága CGI-re, hanem valóban megépített, gigantikus díszletekre, főként azonban olyan színészek gázsijára költötték, akiken a jellemárnyalás is jól áll, nem csak a jelmez.

Onnantól kezdve, hogy a nyolc éves Bruce Wayne kezdésként egy sötét kútba zuhan, a film alaposan megdolgozik azért, hogy a Batman-legendáriumot véresen komolyan vegyük: ez egyrészt a meglepően következetes képregényhős-realizálási koncepciónak, másrészt pedig Nolan alkotó-erejének köszönhető. Hollywoodi blockbustertől szokatlanul koherens történetet, karakterábrázolást és cselekményt kapunk, melynek első pillére a bámulatosan összeszedettre megírt forgatókönyv: az első óra flashbackjei ritmusosan követik egymást, általuk többlet-jelentéssel gazdagodik a figura. Ezután a hagyományos James Bond-sztori nyomdokain halad a cselekmény (Nolan nagy kedvence a 007-es ügynök). További erény, hogy az írók minden részletre figyeltek: nem csupán a cselekményszálak ügyes váltogatására és elvarrására (vegyük például a kék virág útját, a Wayne-vállalat tulajdonlását vagy a kastély sorsát), hanem a szimbolikus történésekre is: a hős klasszikus útjára, melynek során – önmagától elmenekülve – próbát szenved, beavatódik, fontos erkölcsi felismerésre jut, majd cselekedni kezd (jelzésértékű, hogy épp innen válik egyenes vonalúvá a film narratívája). Két, adott morális szituációban különbözőképpen döntő hős útját követhetjük párhuzamosan (ez ismerős megoldás Nolantől, leginkább az Álmatlanságra emlékeztet), a rendező pedig nem hagyja ki a társadalomkritika ziccereit sem (gazdag-szegény ellentétek, mindent átszövő korrupció, terrorveszély). Bruce a film derekán végre felölti a gúnyát. Tennivalója pedig bőven akad, de nem elsősorban Gotham utcáin, hanem saját lelkében: önbíráskodása nem elégtétel, hanem veszélyes önterápia, melytől – gyorsan rájön – szabadulni akar minél előbb. Mindez a következő részben válik nyilvánvalóvá. Ahogy az is, mit jelent számára Rachel – még akkor is, ha Katie Holmes játékának minősége vitatható.

S ha már a színészeknél tartunk: Christian Bale abszolút központi hősként finoman érzékelteti, hogy a nemtörődöm playboy és a félelmetes igazságosztó egyaránt csak álarc, Bruce Wayne valójában traumáktól gyötört, skizoid elme, aki azonban képes a szeretetre. Liam Neeson meggyőzően játssza a mentort és a főellenséget, Gary Oldmant üdítő látni e pozitív szerepben, Michael Caine, Morgan Freeman és Tom Vilkinson kisujjból hozzák a figurát, Cillian Murphy suttogása hidegrázós, és még a B-filmek legmélyéről előbányászott (ez a gesztus később Nolan védjegyévé válik) Rutger Hauer is rendben van.

Annak ellenére, hogy a film összességében okosan egyensúlyoz a földközeli akcióthriller és a képregényes zsáner követelményei között, korántsem sikerült hibátlanra. A Batman-rajongó kisfiú kínos szálát valószínűleg a stúdió erőltethette, de ez még a kisebbik baj. Sokan negatívumként említik az akciójelenetek sűrű és követhetetlen vágását (én idevenném Bruce szüleinek meggyilkolását is), a magyarázat talán az lehet, hogy Nolan szándékosan az áldozatok szemszögéből akarja megmutatni, milyen a sötétből hirtelen lecsapó, brutális denevérember, miközben munkáját végzi (a Wayne-szülők halálának jelenetére azonban nincs mentség: elkapkodott és erőtlen).

A Warner türelmes volt újszülött Batman-filmjével: kivárta, míg az a viszonylag szerény mozibevételét visszahozza a DVD-eladásokból. Noha a folytatás messze nagyobbat robbant, sokak szerint mégis a Batman: Kezdődik! az idén teljessé vált trilógia legjobbja: épp annyira reális, modern és képregényes, amennyire kell, komor világában kitűnően el lehet veszni, a kütyük és a fordulatok pedig még nem erőltetettek. Jellemző, hogy a képregényes eredetfilm első sikeres kivitelezése láttán hányan utánozták a zsánert, illetve Hans Zimmer és James Newton Howard közös filmzenéje is divatot teremtett. S hogy mire számíthattunk három évvel később, azt a Sötét lovag-trilógia kezdőfilmjének utolsó jelenetében már sejtetik az alkotók: eszkalációra és káoszra. Valamint azelőtt elképzelhetetlennek tűnő őrületre – mozivásznon innen és túl egyaránt.

IMDb: 8,3

RottenTomatoes: 85%