Először nem tud mit kezdeni a helyzettel - gyerek még -, de amikor Dan a segítségét kéri, nem tud nemet mondani.
Kettejük között valami olyasmi kapcsolat alakul ki, ami túlmutat a barátságon. Még szép, hiszen szinte értelmetlen lenne barátságról beszélni egy 30as, fehér, "jó" családból származó, ám drogos tanár (Ryan Gosling) és egy 13 éves fekete kislány (Shareeka Epps) között.

Mocskosul makulátlan film.
És fordítva: makulátlanul mocskos, mert nem szól másról, csak az életről.

Dannek fáj a világ, fáj a semmi, fáj a minden. Vannak jelenetek, amik mindig újabb és újabb színt és sejtéseket adnak, hogy vajon miért is menekül el a világ elől, de a kép ahelyett, hogy tisztulna, egyre bonyolultabb. Bonyolult, mint maga az élet.
Az óráin nem az előírt tananyagot tanítja, hanem dialektikát. Néha úgy tűnik, hogy fogékonyak rá a gyerekek, néha viszont láthatóan kurva magas a labda nekik, így a kontraszt is erősödik: a tanteremben fel, s alá járkáló, lázasan monologizáló tanár csak még magányosabbnak tűnik.

Dannek senkivel nincs emberi kapcsolata, a lány, akit szeretett, elhagyta, a családját elnézve úgy tűnik, rossz helyre született, a kollégái csak szánalmas bohócoknak tűnnek, akik mindig ugyanazokat a pózokat veszik fel a tanáriban. Még önmagukra sem figyelnek, nemhogy egymásra.
Barátja pedig nincs, mert - ahogy azt a filmben el is mondják - a drogosoknak nincsenek barátaik.

Mivel úgy tűnik, már elég régen elindult a lejtőn - a tanításon kívül minden mozdulata rutinnak látszik - óhatatlan, hogy egyszer leér az aljára... és vége lesz a műsornak. Ahogy mondják, one way ticket.
Hacsak...
És igen. A kislány a végsőkig elmerészkedik, hogy megmentse a tehetségét tékozló fiút.

A film attól különösen értékes, hogy több síkon értelmezhető. Ha akarjuk, egyszerű, mindennapi sztori - ez volna a primér értelmezési szint.
Ha szeretnénk, akkor a szekunder síkon túlmutat önmagán és nagyon fontos dolgokon gondolkodtat el. Elmondja, mi az egyetlen dolog, ami fontos a világban. Persze, ezt már Micimackó is megmondta, csak azt sajnos kevesen olvassák. :)
És szerintem van még egy tercier szint is, de talán csak számomra, mert én szeretem az ilyesmit. Azon a szinten a kislány Eurüdiké, a srác pedig Orfeusz, és a szerepeiket a mindennapi élet körforgása spirálként megcsavarja: Eurüdiké száll szó szerint pokolra Orfeuszért.

És, ha már szó esett a pokolról, hadd meséljek a film leghátborzongatóbb másodpercéről.
Dan hazamegy egy családi vacsorára, ami a megszokott ritmus szerint zajlik: felszínes, üres beszélgetés, erőltetett nevetgélés, még a Dan-fiam-szeretlek is elhangzik, persze, ahogy kell: jó pár pohár után. És amikor Dan már menni készülne, pár pillanatra kettesben marad az anyjával a konyhában.
Az anya megkérdezi - de már eleve nevetve -, hogy: Dan, ugye boldog vagy?

Nem tudom jól leírni azt arckifejezést, amivel várta a választ, az egyetlen lehetséges/kierőszakolt választ, hogy: igen...
csak azt tudom, hogy egy-egy ilyen játék-pillanat csak szökőévente sikerül ennyire hitelesre a vásznon. A Fél Nelsonban egy nevenincs színésznő tényleg vissza tudta adni egyetlen másodpercbe sűrítve a világ összes anyjának árulását.

IMDB: 7,3.

rottentomatoes: 90%. - a kritikusok imádták Gosling hipnotikus-melankolikus, önpusztító értelmiségi figuráját.