Ha egy film címe alatt meglátjuk a dráma címkét, a műfaj láttán sokakban felmerül az óvatoskodás, mérlegelés, hezitálás, ha épp a moziajánlót vagy a DVDs pultot böngésszük. Annak ellenére, hogy egy adott drámai filmről sok-sok jót hallottunk, hajlamosak vagyunk elodázni a megtekintését, mert az komolyabb témákat boncolgat, s ugye alapjában véve azért ülünk be a képernyő elé, mert szórakozni támad kedvünk. Azt hiszem, a dráma legfőbb jellemzője az elgondolkodtatás, s ez az elgondolkodtatás is a szórakozás egy fajtája, amely által sok élménnyel gazdagodhatunk. Legyünk hát bátrak és tegyünk most (is) kivételt Tony Kay Detachment című alkotásával, mely életszerűségével könnyen belemerít minket az iskola és a tanári lét pillanataiba. Ja, és azért mert a felszín alatt egy kiváló hős-mozi lapul, csupán színes köpeny és szuperképességek nélkül.

Természetesen készültek már hasonló filmek a témában, idézzük csak fel a Veszélyes kölyköket Michel Pfeifferrel, a vígjáték Osztály, Vigyázz!-t vagy például a negédes amerikai éneklős sikerszériát, a Glee-t. Megvan? Akkor most gyorsan felejtsük is el őket, mert ez a film teljesen más vonalon fut. Az Amerika Historia X rendezője szépen felfesti az alaptémát, hisz mindannyian voltunk iskolások, ültünk az iskolapadban, bámultuk a csigalassúsággal ketyegő faliórát, és azt gondoltuk az előttünk álló halandzsázó valaki nem is ember… hanem tanár. Arra, hogy micsoda felelősség hárul a pedagógusokra munkájuk során, milyen szűk határok között kénytelenek mozogni, kiskapukat keresni a siker elérése érdekében, hogyan esnek mindennap áldozatául az tisztelet fogalmát hírből sem ismerő gyerekeknek, miközben többek buknak el (meg) eközben, mint saját diákjaik, az talán sohasem foglalkoztatott minket.

A rendező, a tanári kar és Henry sivár és romokban lévő magánéletét gyönyörűen bontja ki, olyan neveket láthatunk a kisebb szerepekben is, mint Marcia Gay Harden, James Caan vagy Lucy Liu, akik egytől-egyig rendkívül hiteles színészi játékot nyújtanak az idegroncs, instabil lelkületű tanárok megformálásakor. (Na, például számomra Liu kisasszony is szépen megcsillogtatta eltitkolt tehetségét.) Ezek az emberek egy szimpla „fapapucsot” sem kapnak, nemhogy egy nagy vállveregetést a burjánzó társadalmi hanyagság közepén ülve. A hálátlan hivatás a magánéletükre is kivetül, az iskola falai közül kilépve csupán az üres lakásuk várja őket. Van egy érdekes jelenet, melyben az egyik kiégett tanár naponta azzal tölt pár percet, hogy az iskolát körülvevő drótkerítésbe kapaszkodva becsukja a szemét és vár. Amikor Henry egyik alkalommal észreveszi őt, megkérdezi tőle, hogy minden rendben van-e. A férfi megdöbbenve csak ennyit válaszol: „Maga lát engem? Köszönöm!” és hálával telve elszalad s elgondolkodva hagyja ott Brody-t és a nézőket.

A jövőkép és – látszólag – szülők nélküli gyerekeket játszó színészeket is csak dicsérni tudom, szép színes a felhozatal a megszokott típusokból: a kemény kavics, a kezelhetetlen, az eminens, a szeretethiányos goth, és a különösen hányattatott sorsú, hősünkben apafigurát kereső ragaszkodó prostituált lányka (Samy Gayle).

Technikai szempontból érdemes megfigyelni a rendező Kay kelléktárát, az alulnézetes kameraszöget, a Brody szomorú arcát vizslató képeket, a hosszabb, szavak nélküli jeleneteket. Kisebb átvezetőként szolgálnak a táblára felrajzolt krétarajzok animációi, melyek a sztori mesélést hivatottak gördülékenyebbé tenni, hasonlóan a csupán pár másodperces sokat sugalló visszaemlékezésekhez. A filmre egyébként kis mértékben szintén jellemző a színkezelés szimbóluma, aki erre fogékony, talál majd benne érdekességeket.

A történetvezetés során szépen, lassan ismerjük meg Henry figuráját, de teljesen azonosulni sosem sikerül vele, csupán annyira amennyire közel enged minket magához. Monologikus beszédei, jelenetei abban a reményben születtek, hogy talán a nézőközönség szemét is sikerül kicsit felnyitni, felhívva a figyelmét a felnövő, dühös generáció felelőtlenségére, s a sajátunkra is, arra, hogy ők a mi gyerekeink, hát tegyünk értük, töltsünk velük időt, akarjuk megérteni, támogatni őket, mondjuk ki, hogy szeretjük őket vagy csak szimplán, szavak nélkül adjunk egy ölelést. Bármennyire is hangsúlyozza, hogy „póttanárként” csupán azért ül a teremben, hogy a gyerekek ne öljék meg egymást, világmegváltásra törekszik, s ezt még magának sem meri bevallani. Engedjétek meg, hogy felhívjam a figyelmet az egyik jelenetre, melynél szebben összefoglalni azt, hogy miért feltétlenül szükséges és egyéni érdek a hasznos tanulás és a könyvek olvasása, még sohasem hallottam. Már ezért érdemes volt megnézni ezt a filmet. (Mi meg mit kapu(t)nk? „Engem nem érdekel, magadnak tanulsz, fiam.”) Carl Lund forgatókönyvíró első munkája ez, ami azért nem meglepő, mert Los Angeles-i kreatívkodása előtt valami teljesen mással töltötte az idejét: tanár volt egy állami iskolában. Vajon magáról mintázta Henry-t, ha ilyen szép szavakat tudott adni a szájába?

A zárójelenetben, a katarzisban, mely mind negatív és pozitív töltésű eseményeket fed fel elborzadunk, de egyben reményt is kapunk a nemtörődömség felismerésére. A fiatal generáció mégiscsak formálható személyiséggel rendelkezik, de ez a folyamat elbukott az iskola intézményinek falain belül, lehetetlen ez a küldetés a felelősséget hárító felnőtt emberek, vagyis a szülők nélkül.

 Bár drámáról van szó, az iromány során tudatosan nem használtam olyan szavakat filmjellemzésre, mint lehangoló, depresszív vagy sötét, mert egyrészt ezek elrettenthetik az olvasót, márpedig a célom, hogy bátorítsam eme másfél órácska végigülésére. Másrészt realista szemlélettel élve inkább azt mondom, csupán annyi történik, hogy az, az élet rögösebb, nehezebb útjainak bemutatását választotta és nem is akármilyen módon. Kicsit talán más szemszögből néztem a filmet, mivel tanárszakon végeztem az egyetemen, bár a gyakorlaton kívül sosem tanítottam, mégis ez is elég volt ahhoz, hogy megízleljem, s megállapítsam, mekkora felelősséget kíván meg az emberi sorsok lelkiismeretes egyengetése. A tanárok hősök, de halandók is egyben, se eme kettősségből adódó feszültséget, az emberi tényezőt festi Kay a mozivászonra.

Most veszem csak észre, hogy a cikk elején tévedtem. Mégiscsak szuperképességgel megáldott hős a mi főszereplőnk, de ezek a képességek bárki számára elsajátíthatóak, hisz csupán egy kis empátiáról, törődésről és tenni akarásról van szó.

Értékelés: 80%

IMDb: 7.7

Rotten Tomatoes: 58%