Elköltöztünk: filmdroid.hu
Precious
2010.07.18. 00:25 13 komment
A Precious érdekes jelenség. Idén 6 Oscarra jelölték a legjobb film, rendező, női főszereplő, mellékszereplő, adaptált forgatókönyv és vágás kategóriákban, amelyből a főszereplőt és a forgatókönyvet (Geoffrey Fletcher) el is vitte. A kis független filmet, amely Sapphire önéletrajzi könyvén alapul, a Sundance Fesztiválról Oprah Winfrey kampányolása vitte fel a csúcsra.
És hogy Oprah miért karolta fel?
Precious (Gabourey Sidibe) egy 16 éves fekete lány, aki a 80-as évekbeli Harlemben él anyjával (Mo'Nique). Mikor először nézünk vele farkasszemet, nem is tudjuk, hogy sírjunk vagy nevessünk, mint azon a bizonyos nem éppen polkorrekt viccen (nem elég, hogy Stevie Wonder vak, még néger is). Nos, itt adott egy kislány, aki nem elég, hogy néger és mélyszegénységben él, de minimum kétmázsás, analfabéta, nem éppen penge eszű, boldogtalan, önmagát hulladéknak tartja, sőt, második gyerekével terhes (az apjától!), az első gyereke mongol idióta, ja, és az anyja zsigerből gyűlöli…
A története bár pozitív fejlődéstörténet – hiszen a teljes kiszolgáltatottságból mint holtpontról végül ki tud mozdulni, részint saját akaratereje, részint egy-két jóember segítségével – a film mérlege mégis nagyon-nagyon megterhelő.
Végig kell néznünk ugyanis, hogy a sok-sok pofon után még egy lórúgást is kap az arcába, és még azt is túléli, mert kedves együgyűsége nem ad lehetőséget neki a távlatokban való gondolkodásra.
Csak nem értem, hogy miért kell ez a sok teher a lányra és a nézőre is.
Ha „valóban” életrajzi regény és tényleg van ennyire kemény sors, akkor azért vetődnek fel a – kissé messzire vivő – miértek, ha pedig „csak” művészi eszköz ez a rengeteg sorscsapás (nevezzük input paraméternek), akkor azért zökkenünk ki. Nem tudom pontosan megítélni – valószínűleg innen nem is lehet –, hogy párezer kilométerre mit jelenthet ma egy ilyen történet. Innen nézve csak azt tudom mondani, hogy nehéz a (jóléti, nyugat-európai) nézőnek igazán magáénak éreznie a filmet. Kivéve persze, ha esetleg valakinek ismerős/aktuális a boszorkányanya toposz.
Azt a tényt pedig, hogy a fekete, írástudatlan, iskolázatlan ember mennyire iszonyatosan kiszolgáltatott, már a 19. század közepén megfogalmazták.
Persze jó, ha tudjuk, hogy érdemes tanulni, mert hol másutt érnének olyan impulzusok és találkozások, amelyekből felépítheted az egyre érettebb személyiséged. De ez a felismerés sem minősül spanyolviasznak (eszembe jutott, hogy pár éve, amikor megtízszerezték a jegyellenőrök számát Pesten, a kisföldalatti jó pár szerelvényében megjelent egy ilyen feliratú matrica: „Tanulj tovább, különben ellenőr leszel!”).
Mondanám, hogy talán még egy erős rendszerkritikát azért ki lehetett volna hozni a kislány kálváriájából, de nem igazán derül ki, hogy mi lenne a valódi megoldás. Hol lehetne időben belenyúlni a rendszerbe, hogy megelőzzük egy ember ilyen mértékű szenvedését. A szociális segélyt intéző alkalmazottnak ugyan megesik a szíve Precious-ön; a kórházban is támogatóra lel egy ápoló személyében; és amikor már megvan a baj, akkor az iskolaigazgató is képes alternatív iskolát ajánlani neki, ahol a felettébb empatikus és elhivatott tanárnő mutatja meg neki, mi is az a szeretet, de mindez már – az én értelmezésemben legalábbis – édeskevés, de főleg: késő.
Főleg, hogy a segítőket olyan furcsán oda nem illő (de egyébként nagyon tisztességesen teljesítő) színészek játszák, mint Mariah Carey (segélyes nőci), Lenny Kravitz (kórházi ápoló), vagy Paula Patton (a rettentő cuki alternatív tanárnő).
Így, ebben a formában viszont, mintha kilógó elemek, a deus ex machina megtestesülései lennének egy kellőképpen gonoszra eltervezett, szegény embert nyomorgató drámában. (Persze fel lehet fogni írói eszköznek, mint ahogy Vonnegut is azt vallotta, hogy legyünk szadisták a főhősünkkel, hogy lássuk, miféle matériából gyúrták.)
Csakhogy ennek a kislánynak annyira rossz a sorsa, hogy már-már parodisztikus. Persze lehet, hogy csak én próbáltam magam ezzel védeni az ellen, hogy bele kelljen igazán gondolnom abba, milyen lehet, amikor az ember lányát nem csak az apja erőszakolja meg folyamatosan, hanem még az anyja is édeskedő szavakkal becsteleníti meg a két verés között.
Az anyát játszó Mo'Nique-ot egyébként szokás zseniálisnak kikiáltani, fentebb írtam, hogy hiteles, erős játékáért még az Oscart is hazavihette; mint ahogy a filmet is mélyen megrendítő, de alapvetően a humanitástól és a pozitív életerőtől sugárzó filmnek szokás kategorizálni. Ha nem gondoljuk tovább, hogy vajon mi lesz az igazi hitelességgel, mi lesz pl. azzal a két kisgyerekkel, akinek az anyja életében először 17 évesen kapott szeretetet, akkor mi is megnyugodva ráüthetjük a fenti pecsétet.
Olyasmi ez a sztori, mint egy modernkori népmese. A jó végül győz, ha úgy vesszük, a rossz bűnhődik, de ami a legfontosabb, a film megnézése után mindenki sokkal, de sokkal jobban fogja magát érezni.
Összességében 75%-ot ért nálam a film, mert elgondolkodtatott, mert lehetett szeretni, mert összeszedett volt, remek alakításokkal. + egy pont jár a valóban zseniális plakátért.
Címkék: kritika precious 75 % elanor
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Brekicc 2010.07.18. 05:33:26
Dejdő 2010.07.18. 12:55:50
Bíró Szabolcs · http://biroszabolcs.eu 2010.07.18. 13:06:30
beebeebee 2010.07.18. 19:15:46
Az első kommentelőnek: mi lenne ha előbb megnéznéd inkább?
Én még az Oscar előtt láttam és imádtam, de ez egy tipikusan fekete dráma, amit egy fehér, nyuszi, "jaj ez már komikus olyan tragikus" felfogású, ilyen téren élettapasztalatokkal nem rendelkező, vagy szociálisan nem elég nyitott ember elég nehezen ért meg.
Szerintem zseniális volt, a szereplőválasztás is és minden!!!
Elanor_ 2010.07.18. 20:23:22
@beebeebee: nem haragszom, miért venném magamra, ha valaki pár mondat alapján nekiáll pszichoanalizálni? :D
a már-már parodisztikus jelző úgy látom, nem teljesen érthető. arra gondoltam, h ennyit egy film nem biztos, h elbír. (ez műfaja és eszköztára alapján csak egy film, nem szociológiai, se nem pszichológiai tanulmány). ha jól értem a filmművészet egyik kulcsmomentumát :D, akkor alapvetően azért az volna a cél, h mindenki végignézze az adott alkotást, aki már egyszer leült elé.
Mese92 2010.07.18. 20:24:36
beebeebee 2010.07.18. 20:39:38
Elanor_ 2010.07.18. 20:52:40
az jó amúgy, ha ráébreszt. nem mintha nem volnánk vele amúgy is tisztában. és igen, az ember sok mindent elvisel, a néző is, csak azt esetleg már más műfajnak hívják.
@beebeebee: szerintem meg az a vattacukor felhő, ha ennyi csapás után azt hazudja a film, h minden oké, és majd szeretetben neveli fel a gyerekét. látom, nem érted és csak végletekben tudsz gondolkodni.
Mese92 2010.07.18. 21:15:30
Örülök, hogy nem tartottad személyeskedésnek vagy bántásnak amit írtam, és hogy egyetértünk abban, hogy ez a film jó.
Elanor_ 2010.07.18. 21:35:09
Armida · http://armida.freeblog.hu/ 2010.07.19. 10:37:17
OFF:
@Elanor_: megnéztem ám a Találmányt. :)
Elanor_ 2010.07.19. 19:33:09
vizuálisan nem kemény, csak, ha utánagondolsz.
nem hiszem, h egy távol-keletinél keményebb :)
Armida · http://armida.freeblog.hu/ 2010.07.20. 12:02:07
(Időugrálós típusban-jobban mondva alternatív valóságosban már igen, ilyen volt a Yogen, de az tényleg ütött, életem egyik legjobb filmje.)
filmdroid.blog.hu/2008/10/01/yogen_eloerzet
Bocs az Off-ért megint. :)